Huszonhatodik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Sikeresen megérkeztem a résszel, és bár millió meg egy alkalmam lett volna, nem tettem közzé.
Talán majd rájöttök ti is, miért.
De addig is, itt a friss fejezet, remélem örömmel fogjátok olvasni :)
Millió és egy pusz:
Amber,


*********************************************************************************

A szívem a torkomban dobogott, ahogy megláttam őt a korlátnak támaszkodva. Semmi extra nem volt rajta, amiért odáig meg vissza kéne lennem, csak egy egyszerű kék ing és egy fekete farmer, ami még innen messziről is kiemelte az alakját, mégis úgy megdobbant tőle a szívem, hogy félő kiszakad a bordáim közül, vagy rosszabb, az izgalom miatt elhányom magam. Volt már rá példa, azon az ominózus estén, mikor elsőnek készültem felvenni ezt a ruhát, szóval nem lenne meglepetés!

- Látom megjött az eszed! - szól hozzám kedvesen a bárpult mögül Natasha, akit eddig észre sem vettem. Sőt, konkrétan senkit nem vettem észre a közelemben, pedig ők igenis látnak engem és nem illetlenül, de láthatóan egymással tárgyalják meg a jelenlétem. - És ahogy látom, elfér egy ital.

- Lehet kettő is. Ha már hánynom kell, legyen indoka! - sietve lépek a pulthoz és hatalmasat sóhajtok, miközben leülök az egyik székre és próbálom eltakarni a hullámos hajammal az arcom. - Akár egy rémálom!

- Mi? Az hogy hánynod kell az izgalomtól, vagy, hogy Sam alig tudja megindítani feléd a kapitányt? - sandán néz a hátam mögé Natasha, miközben aprót kortyol az italából, nekem pedig bukfencet vet a gyomrom és szívem szerint elfutnék, vagy ha nem lenne olyan feltűnő, elugranék most azonnal. De nem lehet, mert egyszer már meggyőztem magam erről, nem hiába vettem a bátorságot és jöttem le. Bátornak kell lennem!

- Kérek én is olyat. - mutatok a lány kezében lévő italra és próbálom lenyugtatni magam és a dübörgő véremet, ami valami durva metál koncertet játszik el a fülemben.

- Máris keverem! - vigyorog huncutul, majd alig hallhatóan aprót köhint és szinte érzem azt, ahogy lépésről lépésre közelebb ér hozzám Steve. Már várom a pillanatot, ahogy kiejti a nevem, én pedig szembe fordulhatok vele, ám meglepetésemre, valaki megelőzi, és egy mélyebb dörmögéssel hallani a négy betűt.

- Irys! Hatalmas öröm, hogy eljöttél a búcsúztatómra. - Thor egyenesen mellém áll és kénytelen vagyok vele foglalkozni, miközben a szemem sarkából látom ahogy Steve távolabb kerül el és meg sem áll Clint kíváncsiskodó tekintete mellett. - Sajnálom, hogy nem tölthettem együtt időmet egy e-világi varázslóval, rettentő érdekes történeteket hallottam magáról.

- Hogy micsoda? - rázom össze a gondolataimat értelmesé és végre tudok figyelni az előttem vigyorogva álló Istenre - Elnézést, nem figyeltem...

- Thor épp azt mondta, hogy sajnálja, a távozást. - szól közbe Natasha miközben elém csúsztatja a poharat, majd már arrébb is csúszott, egyenesen Bruce elé. Úgy fogok rá két kézzel a pohár szárára, hogy félő, kettétöröm.

- Ó. Igen, ezt én is sajnálom. Mindig is érdekeltek a mitologikus alakok és most, hogy tudom, léteznek, még inkább. - szedem össze a diplomatikus énem és bár állandóan mögé lesek, azért még ezt is sikerül összehoznom.

- Érdekes ezt így hallani, a legtöbb ember mesének állítja be. - Thor, határozottan kihúzza magát és érzem, hogy most adtam egy lapáttal az amúgy is nagy egójának. - Pedig korántsem mese az életem.

- Nem azért, hogy megbántsalak, de remélem egyedül te maradsz meg efféle mítoszi dolognak az életemben. Mármint, nem bántásból, de az a jogar, túl sok bajt hozott már a fejünkre. - mutatok a felső emeletre, ahol is az említett tárgy csendesen pihen.

- Ígérem, a legbiztosabb helyen lesz elzárva. Egyenesen apám kincstárába viszem, amit csak egy kulccsal lehet kinyitni. - mintha valami apró pálcát emelne fel csak, a pörölyt könnyedén megforgatta az ujjai között. Eddig észre se vettem, hogy nála van, mint ahogy azt sem, hogy a másik kezében egy pohár sör. Thor alkoholt iszik? Mi a fene? - Aki megpróbálja elvenni tőlem az az életével fizet!

- És ha sikerül? Mármint tudom, a sztorit, de ha mondjuk valaki lenne rá méltó? - bökök a pörölyre egy ujjal.

- Ha gondolja? - nyújtja felém, de én azonnal megrázom a fejem.

- Én biztosan nem vagyok rá méltó. - nevetek fennhangon - Bár a többiekre kíváncsi lennék.

- Irys! Kérlek! Túl sok a tesztoszteron, menekíts ki innen! - váratlanabbul nem is léphetne a képbe Maria Hill és foghatna kézen, kényszerítve, hogy felálljak a székből és magára hagyjam a teli poharamat, amiről fogalmam sincs mit is tartalmaz. - Szükségem van valami lányos témára.

- Sajnálom, de a szükség nagy úr! - kérek bocsánatot Thortól aki csak barátságosan elköszön.

Nem is izgatna a dolog, ha nem látnám a vécére vezető úton, hogy egyenesen Steve felé siet és halkan odasúg neki valamit.

A fejem bizsereg és bár hallom Maria csacsogását, de alig vagyok képes bármit is felfogni belőle.

Nem is tudom, hogyan vagyok képes egyáltalán járni. Ezek ketten, sőt akár az összes pasi itt a toronyban összebeszélt? Vagy csak a fejemben gyűlnek az összeesküvés elméletek sokasága?

- Helló! Irys! Itt vagy még? - integet előttem a  mosdó ajtajában megállva Maria.

- Persze! - nyelek nagyot és kinyitom az ajtót, majd minden erőmmel koncentrálva figyelek a lányra és a mondandójára.

De hiába, mikor meglátom, ahogy Steve és Sam a biliárdasztalnál beszélgetnek, teljesen elkalandozik a gondolatom megint. Eddig sosem hittem szexi sportnak a billiárdot. Eddig!

- Szóval Rhodey csak meséli a Harcigépes sztorikat, Tony meg egyszerűen Tony. Muszáj volt otthagynom őket.

- Ahogy látom, most Thorral is bővült a csapat. Vajon miről folyhat a beszélgetés? - bökök fejjel a triumvirátus felé, majd választ se várva, karon ragadom és egyenesen oda vezetem őt. - Jó estét uraim. Csatlakozhatunk?

- Természetesen! És éppen bírákra van szükségünk egy igen nehéz kérdésben. - biccent illedelmesen Rhode, majd helyt ad maga mellett.

- Ó, sajnálom, a bárpultnál hagytam az italom, egy pillanat és jövök. - eresztem el gonoszan Maria kezét, aki szúrósan méregetve marad magára a három férfi közt, miközben a tekintetem meg se áll. Steve és Sam eltűntek! - Franc!

- Még szerencse, hogy nem hallotta. - szól hozzám halkan Bruce a pultnál, kissé rám hozva a frászt. - Szia Irys.

- Szia Bruce! - nem tudom megállni, egyszerűen muszáj megölelnem, éreznem kell egy kedves és őszinte ember közelségét. - Hogy vagy? Minden rendben?

- Persze. - bólogat mosolyogva, mikor elhúzódtam előle. - Nagy zöld most csendesen szunyókál.

- Pedig lehet ő is szívesen bulizna egy kicsit. - viccelem el a dolgot. - Hallottam erről az altatódal programról.

- Ó, igen, ez egy érdekes dolog. De bevált. Bár azért ott van Veronika is.

- Az ki?

- Stark készített egy páncélt. Nekem. Nem is igazán páncél, mint inkább... börtön. Tudod, ha... elfajulna.

- Sajnálom. - harapom össze a számat belülről. - Szörnyű lehet.

- Annyira azért nem rossz. - Natasha lágyan csilingelő hangja szól közbe és azonnal érezni lehet azt a fajta feszültséget, ami miatt én is kémlelve nézek bele folyton a tömegbe. Szinte szikrázik a levegő kettejük között, habár ahogy elnézem, Bruce nem igazán van képben.

- Ó, azt hiszem... igen, valahol elhagytam a fülbevalóm. - kapok oda gyors a fülemhez és tettetem a dolgot, majd gyors eloldalgok, megjátszva, hogy tényleg keresem a fülemben lévő kis követ. - Hol lehet vajon?

Látszólag a földön kutatva keresem a meglévő tárgyat, a fejemben viszont egy élő személyt keresnék, pontosabban keresném, ha nem pontosan neki ütköztem volna fejjel. - Ó a fe... ne... Steve!

- Helló! - köszönt vissza, miközben csak a sűrű pislogásnak köszönhetően vettem észre, hogy a szabad kezem a mellkasán pihen. Kedvesen mosolyog rám, és valamiért most sokkal de sokkal magasabbnak látom. És izmosabbnak. Sokkal! - Minden rendben?

- Persze! - kapom el a kezem a fülemről, majd mutatok a hátam mögé. - Csak... hagyok egy kis teret Cupidónak is.

Steve kérdőn néz mögém, majd a felismerés átfut az arcán és a mosolya még szélesebb lesz. Nekem pedig attól a mosolytól a szívverésem lesz gyorsabb.

- Öhm, nem ... levegőzünk egy kicsit? - nézek ki a terasz felé és érzem, hogy most igencsak elkélne bennem az a szíverősítő koktél, amit Nat kevert nekem. A fejem lángokban áll, ahogy visszanéz rám és aprót bólintva felém nyújtja a kezét, hogy belé karolhassak. Teljesen úgy érzem magam, mint egy kiskamasz, aki az egész iskolát végig ábrándozta arról a bizonyos fiúról, és most a fiú itt áll előtte és táncba kéri. Jézusom! Ha megpróbál táncra hívni, biztosan elhányom magam!

Zavartan karolom át és hatalmasat kell szívnom a levegőből, hogy ne kezdjek el hangosan vihogni. Eddig egyszer éreztem csak ezt a finom, vasalt ing és tiszta illatot, és most, felidézi bennem annak a csóknak az emlékét is, amitől érezhetően megborzongok. Szerencsémre pont akkor, mikor kiérünk a csendesebb és sokkal nyugodtabb teraszra.

- Fázol? - néz rám féltőn Steve, nekem pedig lassan meghasad a szívem is.

- Nem. - rázom a fejem és nagyot nyelek a gondolatra, ahogy elképzelem, miként ölel át és... - köszönöm.

Óvatosan bújok ki a fogásából és idegesen ráfogok a terasz korlátjára. - Milyen szép a város, most. - nézek el a fényes és villogó épületek felé, de mindeközben érzem, ahogy Steve mellém lép és ő is így tesz.

- Igen. - felé se kell néznem, azonnal megérzem magamon a tekintetét. - Bár, fele annyira sem, mint te. - a hangja valahogyan mélyebb szólamban szól és lúdbőrös lesz tőle a hátam, amit kissé szabadon hagy a ruha. Nem tudok mit szólni, csak elnevetem a dolgot, és mélyen megharapom a számat, mikor ráeszmélek, ez külső szemmel másként látszik.

- Ne haragudj! - nézek fel azonnal bocsánat kérőn azokba a meseszép szemekbe. - Nem kinevettelek az előbb... csak tudod... nem igazán bókolt még... nekem senki... és nem tudtam másként kezelni... megint összevissza beszélek... - a hangom remegős, dadogok összevissza, de elérem a kellő hatást, mert  Steve jót mulat ezen. - De te most kinevettél! - vágom hozzá én is nevetve. - akkor visszavonom!

- Ne, kérlek! Elnézést, csak... - alig láthatóan, éppen csak egy pillanatra, de megnyalta a szája szélét, amitől az összes hormonom hullámvasutazni kezdett. - Aranyos vagy. És tetszik, ahogy...

- Viccet csinálok magamból? Igen, ehhez értek. - hajtom le a fejem, hogy eltakarjam a fejemre kiült pírt. - De, hát, azt mondják, az a legjobb megoldás, ha saját magad is kineveted, nem?

- De. - bólogat félszegen és nem tudom nem észre venni, hogy megint azzal a nézéssel néz rám. Egyszerre szomorú és boldog, mintha valahol a kettő között, nem tudná eldönteni, mit is érezzen. - Irys, én... - ahogy kiejti a nevem, kihúzom magam és érzem, ahogy az eddig feszített húr elpattanni készül bennem.

- Várj! - emelem fel a kezem és hallhatóan reszketve veszem a levegőt. Kész, ennyi! Beszélnem kell erről a dologról. Mindenről! Muszáj tudnia! - el kell mondanom valamit.

Steve udvariasan bólint és bár a várakozás őt is láthatóan felemészti, megvár.

- Tudom, pontosabban olvastam róla, hogy te és... Peggy... milyen kapcsolatban voltatok... vagytok. - nehezen tud utat törni bennem a szó, de ha már egyszer elhatároztam, hát nem hátrálok meg előle. - És értem, ha... ha tudod... őt szereted... - nem merek a szemébe nézni, mert félő, elsírom magam, ami nálam már a pánik utolsó stációja lenne. Vagyis csak az utolsó előtti, mert a sírás után valószínűleg elájulnék a stressztől. - És mikor megcsókoltál... lehet csak beképzeltem magamnak, de azt éreztem... őt is csókolod. - a kezem erősen szorítja a korlátot, mint egy támaszt hívva segítségül. - De nekem azóta is... csak te jársz a fejemben. És a randi is nagyon jó volt. És szeretném majd egyszer megismételni. - félve nézek fel csak rá, miközben érzem, a szívem felrobbanni készül - De tudnom kell, hányadán is állok.

Steve arca, mint egy mimikai báb, úgy váltogatja az érzelmeit. Kétségbe esett, boldog, szomorú, és döntés képtelen. Egyszer, kétszer is kinyitja a száját a válaszra, de mindkét alkalommal visszacsukja és csak maga elé néz bűnbánóan.

- Nem tagadhatom... - hatalmas kő esik le a szívemről, mikor megszólal, bár az ő testtartását elnézve, épp rázúdítottam azt a mázsás követ. - Peggy mindig is ott volt, amióta magamhoz tértem. - nem csak a hangja, de maga az egész férfi kisugárzása megváltozott, bennem pedig félelmet keltett. - azt hittem, sosem szeretek majd mást, csak őt. - félmosollyal néz fel rám és kiérzem azt a szomorúságot a pillantásából, amit sosem szeretnék látni többet. - aztán beléptél a liftbe.

A szeme felcsillant, és a mosolya is bátrabbá vált.

Az ujjaim pedig eltörni készültek, olyan erővel szorítom a korlátot, miközben visszaemlékszem az első találkozásunkra. Én bolond, meg se ismertem őt! Most pedig le se tudom venni róla a szemem.

- Még a legmerészebb álmaimban se mertem volna gondolni, hogy egy magad fajta, ártatlan lány, képes lenne betörni és adatokat lopni a S.H.I.E.L.D. központjából. - halkan nevet a történteken, és én se tudok másként tenni. - És őszintén szólva... hosszú ideig úgy néztem rád, mint egy gonosztevőre.

- Ezzel nem vagy egymagad, Steve. - harapom össze a számat és várakozva fojtom magamba sikeresen a szót.

- De rájöttem, mindent, amit tettél, azt a túlélésért tetted és azért, hogy megtaláld a szüleid gyilkosát.

- Ez nem indok arra, amiket tettem régebben.

- A cél szentesíti az eszközt, és nálad mindennél fontosabb volt az igazság.

- Vagy inkább a bosszú. - nyelem le a fájdalmamat, és elfordulok tőle.

- Nem. - alig akarom elhinni, amikor Steve óvatosan megérinti a kezem és mint egy parancsra, az összes ujjam elernyed az érintésétől. - Ez nálad nem bosszú volt. - kérdőn nézek rá, míg ő csak a kezeinket figyeli, ahogy finoman összefonja az ujjainkat. - Láttam bosszúszomjas embert, olyat, akinek a szemében csak azt a tüzet látni, ami felemészti és átformálja. De nálad nem láttam, csak az igazság vágyat. Nem bosszúból kerested meg az embereket, törtél fel rendszereket, hanem... hanem mert igazságot akartál! - a szavai mélyen érintenek és annyira igazak. Pontosan azok a szavak, amiket már magamnak is be kellett volna ismernem, de ehelyett a bűneim mögé bújtam. Steve pedig szembesít ezekkel. - És most is azt szeretnéd, ha elmondanám az igazat. - a keze alig érezhetően, de erősebben szorít, viszont a tekintete nem tágít az enyémtől. - Peggy a múltam. De azt érzem, nem ő a jövőm. Adnom kell egy esélyt. És ezt az esélyt benned látom, Irys!

A levegő, amit eddig bent tartottam, most szinte kiszakadt belőlem egy hatalmas sóhaj közepette.

És egyszerűen nem tudtam már tovább ott állni és várni!

Egyszerűen csak áthidaltam egy lépéssel a kettőnk között lévő ürességet és felpipiskedve hozzá megcsókoltam.

Ugyanolyan édes és puha volt az ajka, mint amire emlékeztem, csak most valahogyan finomabb és kívánatosabb volt. Sokkal finomabb és sokkal puhább, és elvesztem!

Az idő megállt, és csak ő volt és csak én.

Tudtam jól, hogy majd' olyan erősen szorítom a felkarját, ahogy a korlátot, de nem tudtam másként kezelni a feszültségem. És valamiben meg kellett kapaszkodnom, mert a szédülés kezd magával rántani.

Lélek szakadva válunk el egymástól és érzem rajta is ugyanazt a feszültséget, ami bennem is tombolt. Csukott szemmel, csak centikre válva el tőle ízlelgetem a csókot és akaratomon kívül is, egy hatalmas vigyor terül szét az arcomon, szinte körbeér a fejemen, míg Steve keze a karomon pihen és finoman simogatja a bőröm, miközben ide hallom a szíve zakatolását.

- Bocsánat... nem akartalak letámadni csak...

- Szükséged volt erre? - a hangja azonnal felnyittatja a szemem és mikor szembe találom azzal az édes mosolygós férfival, akinek még az arca is kipirult a boldogságtól, újra meg akarom őt csókolni. - Nekem is.

- Akkor jól van. - vigyorgok már teljes szívemből és nem is zavartatva magam, felcsúsztatom a kezem a nyakához és átölelem őt, miközben az ő kezei s szorosan a derekam köré fonódtak. Nem tudom nem őt nézni, a csillogást a szemeiben, a mosolyát, a boldogságát a száját, ami szinte úgy vonz, mint molylepkét a fény. Viszont mielőtt bármit is tehetnék, Steve megelőz. Finoman csókol meg, csak éppen hogy hozzáér a szája az enyémhez, mintha engedélyt várna. Ám, mikor az ujjaimmal a hajába túrok és közelebb húzom magamhoz, már nem tétova egy pillanatra sem.

Éhesen, úgy, mint eddig sosem csókol. Mintha ezen múlna az élete. Szinte már követelőző és ez bennem elindít egy olyan úton, amin csak nagyon nehezen lehet megállni.

- Ó, bocsánat! Jézusom, ne haragudjatok én csak... - Sam és egy fiatal lány zavarodottan lépnek vissza az ajtó mögé és tűnnek el hallhatóan vihorászva a szemünk elől.

Azt se tudom, hova nézzek szégyenembe, és bele se merek jobban gondolni abba, hogy mi lesz, ha mi ketten visszamegyünk a többiekhez.

- Ez kínos volt. - suttogom zavartan és már bontakoznék is ki Steve öleléséből, de ő nem ereszt.

- Mi lenne, ha nem mennénk vissza? - néz le rám és látom hogy ő is úgy érzi magát mint én.

Szégyenlős pillantása magával ragad és nem tudok ellenállni, hogy ne simítsam meg az arcát.Lassan lehunyt szemmel hajol a tenyerembe és élvezi ki minden érintésem. sosem használtam ezt a szót emberre, de ő egyszerűen ennivaló!

- De igen! - húzom ki magam határozottan. - Visszamegyünk. Méghozzá így. - mutatok rá az összefont ujjakra a csípőmön pihenve. - Van ellenvetés katona?

Steve mosolya elpárologtatja a kételyt, miszerint ennek kínosnak kell lennie - Nincs, hölgyem.

Illedelmesen, úri ember módjára, kinyitja előttem az ajtót és visszavezet a társaságba, miközben mindenhonnan vigyorgó fejekkel találjuk szembe magunkat.

De én fogom az ő kezét és ő se ereszt el.

És csak ez számít!