2017. március 25., szombat

Harmincegyedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Elérkeztünk egy ponthoz. Ez a rész reményeim szerint pontosan az a rész, amire már mindenki várt.
Fejben már ezerszer meg egyszer lejátszottam ezt a jelenetet, de amikor íráshoz került a sor, valahogyan teljesen másabb hatása lett az egésznek, amit nem tudom még eldönteni, hogy jó e vagy rosszabb.
De ez talán nem is az én feladatom, döntsétek el ti, mennyire lett jó vagy rossz a rész és mit gondoltok, mi fog történni a folytatásban.
A részhez, mint mindig jó szórakozást kívánok és várom a véleményeket lentn a komment szekcióban vagy Facebookon, esetleg Chatben is :)
Sok sok pusza és cyber pacsi
Amber,



Ott állok, megkövülve a panoráma ablak előtt és érzem, hogy a fejem egyre sűrűbb lesz a rettentő sok kérdéstől. Mit mondjak neki? Hogy kerültem ide? Miért jöttem ide? Egyáltalán kíváncsi rám? Vagy csak az érdekli, hogy miért vagyok ittés számon akarja kérni rajtam?
- Irys, hallasz engem? - Steve cipőjének koppanására ahogy közelebb lép hozzám felriadok és végre képes vagyok normálisan gondolkodni. - Mit keresel itt? Neked nem lenne szabad idejönnöd.
- Szia neked is. - korholom le reflexből és fordulok vele szembe, de mikor meglátom a bánatot a szemeiben, nyomban bocsánatot kérek. - Sajnálom, én csak... aggódtam. Kaptam egy üzenetet Mariatól. A többi már gyerekjáték volt.
- Aha. - emeli fel az egyik szemöldökét gyanúsan végig mérve a még mindig szakadtan és véresen lógó pólóm ujjára. - Látom. Gyerekjáték.
- Csak megcsikartam magam, Semmi extra. És tudod, hogy hamar meggyógyulok. - lépek felé egyet és halkítom el a hangom. - Mi történt? - ahogy felteszem a kérdést rögtön meglátom Steve szemeiben a fájdalmat és a mérhetetlen szomorúságot, amitől azonnal levágom, hogy valami nagyon rossz dolog van a háttérben.
- A lány kissé túllőtt a célon. - sóhajt nagyot és leakasztja a hátáról a pajzsot, majd leteszi az egyik sarokba és ledobja magát mellé a földre. - Nagyon is túllőtt a dolgokon. Kicsinált mindenkit.
- A tévé és az internet tele van veletek és ami Afrikában történt. - térdelek le elé és próbálok szemkontaktust felvenni vele de ő állandóan kerüli a tekintetem. - Hulk egy picit átrendezte a várost.
- Nem lett volna vele baj, ha mi ott vagyunk mellette. - szorítja ökölbe a kezeit és hallom, ahogy ropognak a porcai. - Nem tudtam mit tenni, egyszerűen csak...
- Shhh - fogom meg mindkét kezét és fogom össze az enyéimmel, majd a számhoz emelem és megcsókolom a fáradt ujjakat sorban. - Nem a te hibád. Nem tehettél ellene semmit. Az a lány okos és tudja használni az erejét.
- Nem érted ezt. - néz rám végre de most azt kívánom, bárcsak ne tette volna. A szemei könnyesek és esdeklők, mintha valami megbocsájthatatlan bűnt tett volna ellenem. - Te nem láttad azt amit én. Nem kívántad azt, hogy bárcsak ez lenne a valóság. De én igen!
A szó a torkomra forrt, és érzem, ahogy lassan de biztosan kicsúsznak a kezek a fogásomból.
- Mit láttál? - kérdezem nagyon halkan, szinte csak suttogva. Félek, nem azt a választ kapom, amit szeretnék hallani, de akkor is tudnom kell, és nem magam miatt, hanem Steve miatt. Lehet az a lány is olyanokat lát, mint én? És ha ezek nem szimpla látomások, hanem sokkal több? Ha mindaz, amit láttat mással az a jövőjére utal?
- Nem mit. - válaszol Steve és egyszer s mindenkorra elvesznek a kezei, magatehetetlenül hullva a teste mellé míg ő nem tud a szemembe nézni. Szégyelli magát és bár nem mondta konkrétan miért, de tudom jól, kire gondol. - Láttam őt! Ott állt a bálon, ahova elhívtam. Szombat este volt, és mindenki olyan boldog volt. azt mondta megnyertük a háborút és... - Steve elhallgatott és félősen nézett fel rám, míg én köpni nyelni se tudtam. - és hogy most már hazamehetünk.
A szívem kihagyott jó pár ütemet és a fájdalom, amit emiatt éreztem a sokszorosára nőtt a hallottaktól. Mintha ki akarna szakadni a helyéről minden egyes dobbanással a szívem, szétfeszítve a bordáimat a húsomat szaggatva a véremet ontva. És ő csak nézett rám, kék szemei könnyben úsztak a bánattól. Szerettem volna letörölni a cseppeket, lecsókolni minden bút és bánatot arcról a szomorú arcról, de mozdulni se tudtam.
- Szereted őt. - ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, amivel csak azt értem el, hogy még több köd szált le Steve szemeire.
- Ahogy téged is. - hajol közelebb hozzám, de a testem tudta a választ a mozdulatra és végre képes voltam mozogni, bár igaz elhátrálva így tőle. - Irys, kérlek!
- Sajnálom... - nyeltem le a gombócot a torkomban és vetem erőt magamon. - Gondolkozhattam volna, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. - nevettem fel keserűen és nehezen de felálltam Steve mellől, ő pedig követte a mozdulatomat. - Az első szerelmet sosem könnyű elfogadni. Adnom kellett volna időt magunknak.  - húztam ki magam határozottan leplezve a bánatomat. - De most nem ezért vagyok itt. - Láttam a férfi tekintetében hogy kellemetlenül érinti a hirtelen témaváltásom de elfogadja. Mást sem tehet, ezzel neki is könnyebb. - Azt kérdezted miért vagyok itt? Nos, ezt azt hiszem nem csak veled kellene megbeszélnem. - hatalmas sóhajt követve, amiben egy kis időre lezártam magamban mindent, elindultam kifelé a Jetből és nem nézve hátra meneteltem a ház felé.
Le akartam ezt most zárni, ha csak egy napra is vagy csak erre a beszélgetésre, de le kellett zárnom.
És meg kellett beszélnem egy s mást Starkkal, meg a többiekkel is, de legfőképpen a milliárdossal van beszélni valóm.
Ez a kis szóváltás Stevvel pedig csak összezavar.
Szóval úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, mert most minden erőmre szükség lesz, hogy elmeséljem mire jutottam a torony aktái között.
Ahogy beléptem a házba, az addig beszélgető társaság elnémult és kíváncsian néztek a nappali bejárata felé, hogy ki az aki belépett most. Ám mikor megjelentem a csipetcsapat előtt, láttam a tekinteteken, hogy nem rám számítottak. És azt is azonnal megláttam, hogy hiányos a csapat, ugyanis Thor sehol sem volt. Talán jobb is így, mert nemrégiben Ultron miatt is ki akarta szorítani Tonyból a szuszt, nem hogy emiatt.
- Irys? Te mit keresel itt? - Natasha hangja korántsem volt olyan mint amit megszoktam, hatalmas keserűség csengett minden szavában. Nem tudom ő mit láthatott, de a karikás szemei és a reszkető ujjai, amit próbál leplezni nem utal sok jóra.
Ahogy körbenézek a többieken, mindannyiukon ugyanazokat a jeleket látom. Teljesen ki vannak az idegeik, a fejük zavart és a szemükben ott csillannak a rémképek keltette könnyek. Fájó sebek tépődtek fel, és azzal, hogy készülök elmondani nekik mindent, csak még tovább szakítom ezeket a sebeket.
De ha hallgatok, azzal azt igazolom, hogy pontosan az vagyok, amire szántak engem.
Steve ellép mellettem és Clint mellé lép, valamit odasúg a fülébe, mire Clint felém néz és a szemei hatalmasra nyílnak.
- Valamit el kell árulnom. - nehezen indulnak meg a szavaim de megteszik az első lépést és érzem, hogy nincs megállás. - Szerettem volna másként elmesélni ezt, de nem várhatok tovább.
- Irys, beszélhetnénk egy ki
- Nem Tony! - rivallok rá kiabálva, mire mindenki egy emberként rezzen meg, még Lora is félősen pislog rám és erősebben karolja át Clint felkarját. - Pont te vagy az, akinek nincs engedélye elhallgattatni engem.
- Miről van szó? - Natasha lép felém gyanúsan méregetve hol engem, hol Starkot. - Mit kell elárulnod?
- Irys, kérlek, csak, had' magyarázzam meg a dolgot. - próbálkozik kétségbe esetten a férfi, de mikor felém lép szó szerint kinevetem
- Micsodát? - kacagom keserűen - Hogyan is tudnád elmagyarázni azokat a jelentéseket és aktákat? Mi? Mond csak! Meséld el nekem, kérlek, hallgatlak!
A férfi csak némán hápog és keresi a szavakat, miközben a feszültség egyre csak nő a jelenlévők körében.
- Akkor majd én. - folytatom a mondókám és félve de határozottan előrébb lépek, hogy jól lásson mindenki. - Stark bebizonyította, hogy sokkal több a titka, mint azt sejtettük. És Ultron, azzal, hogy kiiktatta Jarvist nekem segített egy kis mozaik darab megtalálásában.
- Találtál valami igaz? - Natasha hangja már inkább a sajátjáé, mint pár perce, én pedig csak bólintani tudtam. - Tony, ez igaz? - néz rá a ledöbbent férfira, aki képtelen a válasz adásra, de ezzel bebizonyítva hogy igazat beszélek. - Jézusom! Mi a franc van veled? Azt hittem egy csapat vagyunk!
- Attól még lehetnek magánéletem! - vág vissza dacosan, amire már nem tudtam másként reagálni, minthogy hangosan felnevetek. Mindenki kérdőn néz rám, hogy találhatom viccesnek ezt, de én csak kacagok hosszasan. - Azokról a dolgokról nem tudhatna senki! Nem volt jogod...
- Szóval a családomról megtudni mindent nincs jogom? Ezt jó tudni! - hagyom abba a nevetést és nézek mélyen azokba a barna szemekbe. - A családom tragédiája és az, amit velem tettek az a magánéletedbe tartozik? Miért is? Ó! Hát persze! Mert hogy annyira hasonló a tieddel! - Mindenki csak pislog, senki sem ért semmit és senki nem szól semmit én pedig csak öntöm magamból a szavakat megállás nélkül. - A te szüleid is úgy haltak meg mint az enyéim, bár igaz, nekem még volt egy bátyám is, aki szintúgy odaveszett a kocsiban. Ó és azt hiszem, a te szüleidet nem a Hydra ölte meg, hogy elhallgattassák rólam őket, vagy tévedek?
Az utolsó mondattól azt hiszem mindenki kiakadt. Szemmel láthatóan mindenkinek ugyanaz járt a fejében és valahogyan senki sem akart hinni a fülének.
- Ez igaz? - Steve hangja dühösen szólt, a hanglejtése bántotta a fülemet és könnyeket fakasztott. - Stark!
- Sajnálom! - válaszolta ingerülten Tony és mindenki meghőkölt a válaszától, míg ő védekezően felemelt kezekkel kezdte el a mondókáját. - Nem árulhattam el, amíg nem voltam biztos a dologban.
- Abban, hogy egy Hydra fegyver vagyok e vagy sem? Ez jó! De attól még nem tettél az ellen semmit, hogy megakadályozd a beépülésem. - a hangom erőtlenül szól és érzem, hogy a testem megremeg legbelül. - Mit gondoltál meddig titkolhatod el ezt? Meddig húzhatod el? - a remegés a bensőmben egyre jobban kiütközött és érzem, ahogy forróbb lesz a bőröm minden reszketés rohamnál, mégsem teszek ellene semmit. - Az apám kitenyészett engem egy rohadt kémcsőben a Hydrának és TE azt hitted majd ÉN nem jövök rá erre! Gondolkozhattál volna, hogy ha már egy fegyver vagyok, akkor nem egy hülye picsának alkotnak meg! -  a szavaim súlya kezd magával rántani és érzem, hogy a feszültség szédülésre készteti a fejem míg a bőröm már láthatóan szikrázik. - Magad mellé állítottál, hogy majd a te fegyvereddé változtatsz. Kihasználtál és bántottál, ami még nem is lenne annyira nagy baj. Nagylány vagyok, túlélem a csalódást. - Az utolsó mondatnál automatikusan Stevere néztem aki képtelen volt bármit is reagálni erre, csak nézett rám félve és nem tudott mozdulni. - De azzal, hogy veszélybe sodortad a többiek életét, azzal neked kell elszámolnod!
A testem egy rántással megadta magát és a térdeimre rogytam de az érkezés sokkal súlyosabbra sikeredett és az egész ház bele remegett. A mellkasomhoz kaptam azonnal és rettegve néztem körbe a résztvevőkön. Tony azonnal meglátta, hogy hatalmas a baj és bár nem hallottam a hangját, de le tudtam olvasni a szájáról hogy mindenkit hátrébb terel, ki egészen a hátsó udvarra.
A légzésem is egyre szaporábbá vált és tudtam, hogy mi fog következni, de már nem tudtam ellene mit tenni és ez valahogy más! Erősebb és gyorsabb.
Egy pillanat volt, ahogy ránézek Stevere ő pedig vissza rám felismerve a helyzetet és már előttem is van, a karjába emelve. Nehezen megy neki a mozdulat, összepréselt szájjal tűri a kínt, amit okozok neki, de felemel és minden lépéssel közelebb kerülök vele a szabad térre.
A szám sikolyra nyílik de nem hallom a hangom a dübörgés a fülemben elnyom minden más hangot.
Aztán egy újabb rándulás és Steve nem tud tovább vinni én pedig csak remélni tudom, hogy elég messze kerültem a háztól és a gyerekektől.
Velem együtt összerogy ő is, és látom, hogy az orrából vékony vércsík indul meg. De még tart a karjaiban. Fáj neki a közelembe maradni. Az, ami velem történik rá is hatással van. Talán sugárzok. Talán épp most készülök véglegesen felrobbanni és megölni vele őt is.
- Menj el! - sírom halkan miközben a testem ívben feszül meg, mintha áramütés ért volna.
- Nem! - rázza a fejét Steve és az orrbálól a vér egyre sűrűben távozik. - Nem hagylak itt!
- Meg fogsz halni! - suttogom sipákolva a fájdalomtól és újra megrázkódik a testem, mire a föld bereped alattam és akár egy földrengésnél vastag résekre nyílik szét. - Menj el!
- NEM! - kiállt vissza rám és most már a szeméből is megindultak a vércseppek, mintha vért könnyezne. - Nem hagylak itt! - A szája szélén és a fülénél is vér csillan fel, míg ő csak fogja a kezeimet és gyors ütemben sápad el a bőre színe. - Többet nem hagylak el! Megígértem neked!
A szemeimben elpattannak az erek ahogy dobog a szívem és érzem, hogy bevérzik mindkét szemem a fájdalomtól. Ahogy elnézek a sápadt vérző férfin megszakad a szívem a lelkem és a testem is.
Nem hagyhatom, hogy miattam halljon meg. Ő ennél többet érdemel.
- Szeretlek! - emelem fel a kezem és érintem meg a mellkasát, ott ahol a szíve van, hogy még egyszer érezzem a dobbanását. - Azt akarom, hogy boldog légy. - a szíve hatalmasat dobban a tenyerem alatt és a dobbanásra a ruha szó szerint lerobban a tenyerem alatt, megperzselve a bőrét is. - Sajnálom.
Egy mozdulattal emeltem fel elé mindkét kezem és azzal a lendülettel, ami belülről megindult ellöktem őt magamtól messzire.
A sikolyom végre olyan erővel szólt, amit elvártam és kiadhattam magamból a feszültséget, ami már darabokra szakított.
Messze voltam, elég messze ahhoz, hogy Steve és a többiek biztonságban legyenek tőlem és elég messze, hogy senki se tudjon semmit tenni.
Láttam, hogy  lefogják őt, mert ahogy földet ért, már jött is volna vissza hozzám.
Láttam miként küzd, ahogy a többiek miként küzdenek ellene és az ellen, hogy ők is idejöjjenek segíteni. Láttam, ahogy a testem felemelkedik a földről és a szikrák egységes fénnyé alakulnak a testem körül. De azt már csak éreztem, amikor a robbanás bekövetkezett.
Nem volt hangja, fénye is csak kevés volt, egyedül a lökéshulláma volt nagy, és annak volt csak olyan hangja, mint a mennydörgésnek.
A fejem szétszakadt, pontosan úgy, ahogy az ég meghasadt a fejem fölött.
Olyan volt, mintha egy kötélen rántottak volna fel a résbe, az űrbe a messzi öröklétbe.
Szerettem volna sikítani, szerettem volna bármit is kiadni magamból.
De nem tudtam tenni semmit sem.





















Célozz és lőj!
Hallasz?
Csak célozz és lőj!
Ne gondolkozz!
Irys!
Hallasz?