Huszonhetedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Végre valahára eljött ez a pillanat is, aminek személy szerint RETTENTŐEN örülök!
Mindenki tudja már, mi lesz a folytatásban, és nem terveztem hatalmas harcot, ez inkább egy kis átvezető rész.
Bár, azért önmagában is elég érdekes ez a jelenet, amit csak egy pici morzsával kell feldobni és máris megszületik önfeledt boldogságom kulcsa!
Tippeket, tanácsokat, egyéb hozzászólást továbbra is szívesen fogadok lent a komment szekcióban vagy chatben is.
És millió meg egy puszi, hogy itt vagytok és olvastok!

Amber,


TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT


Furcsa érzés boldognak lenni.

Szokatlan számomra, hiszen évek óta nem éreztem ehhez hasonlót és egy kicsit megrémülök ettől. Bele gondolni is félek, mi van, ha ez csak egy képzelt világ a fejemben, amibe túlontúl bele éltem magam? Mi van, ha talán nem is itt, a kanapén ülve figyelem a bosszúállók viaskodását Thor kalapácsa ellen, és nevetek hangosan a próbálkozásokra, hanem ott fent, fekszek egymagam az ágyban és csak álmodom ezt az egészet?

Lehet nem is hiányzok senkinek? Még Natashának se? Még neki se?

- Néha szeretnék bele látni a fejedbe. - kedves hang szól a hátam mögül és finom kezek fogják meg óvatosan a vállaimat, visszatérítve a valóságba. - Túl sok mindenen gondolkodsz.

Sóhajtva fogok rá Steve kezeire és fordulok felé féloldalasan. A kanapé mögött guggolva, alig öt-hat centire van tőlem és kíváncsian nézi az arcomat. A tekintete mély kék csillogás, a szája két szélén halvány mosoly, frissen borotvált arca simogatást kíván és piros ajkai édesek, sőt, kívánatosak, ahogy kissé összepréseli őket. Hosszasan időzök el a vonásain, mire szóhoz tudok jutni.

- Semmi olyan nincs a fejemben, ami miatt neked is aggódnod kéne. - mosolyogva simítok végig az arcán, ő pedig lehunyt szemmel hajol bele az érintésembe. - Csupa bolond dolog, csak téged is azzá tenne.

- Én mégis kíváncsi lennék rájuk. - kék szemei mélyen belém fúródnak, és elképzelem, ahogy fokozatosan kiolvassa minden titkos gondolatomat. talán el is pirulna a gondolataimtól, de lehet én pironkodnék előtte.

- Vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Olyan dolgok, amik ha kiderülnek, hogy is fogalmazzak... bajba kerülünk mind. - a múlt árnyai behálózzák a kialakult képzelgéseimet és elsöprik azt, bennem pedig keserű szájízt hagynak. Bárcsak elmondhatnám!

- Nem bízol bennem? - látom az izmait, ahogy megfeszülnek egy pillanatra. Eddig türtőztetve magam, nem tettem semmi olyat, ami miatt bárki szólna, de most, ahogy látom az aggodalmát a szemében, képtelen vagyok ellenállni, hogy teljes testtel felé forduljak és szorosan magamhoz öleljem őt. Váratlanul érte, mert pár másodpercig nem is reagált, aztán lassan ölelt csak vissza, bátortalanul, félősen.

- Az életemet is rád bíznám, Steve. De most nem erről van szó! - a hangom suttogás, de érzem, hogy megérti a belső lényegét. - Egyszerűen csak... nem akarlak elveszteni.

- Nem is fogsz. Ígérem! - tol el finoman magától, és két keze közé fogja az arcom, úgy ad egy puha csókot, mire mindenki, akiről eddig meg is feledkeztem, felhuhog halkan. Azonnal elpirulok és eltakarva az arcom elfordulok, szinte elbújok a mellettem ülő Dr Cho mögé.

- Egy szó mint száz, ez meg van bundázva! - Tony kissé dühösen zárta le a szerelmes pillanatunk alatt is folyó vitát, miközben nagyot huppanva foglat helyet a bőrfotelben, kifáradva. leizzadva Rhodes ezredessel együtt.

- Mi az? Talán kifogott rajtad? - hecceli Steve vidáman, miközben elsétál mögülem és vissza siet Sam mellé, aki alig tudja visszafogni a nevetését. Ő is látta, hogy Steve kezei alatt megmozdult a kalapács, ahogyan én is és ahogy Tony is.

- Nem. Csak azt mondom, hogy ez csalás. Biztosan van rajta valami érzékelő! - vág vissza Tony és nagyot húz a poharából. - Ki Thor lenyomatát hordozza, megmozdíthat!

- Semmi csalás nincs benne. - Thor könnyeden szinte egy újjal fogja és emeli fel a pörölyt, majd feldobva a levegőbe megpörgeti azt, és mint egy zsonglőr, ügyesen kapja el újra. - Egyszerűen nem vagytok méltók rá!

Életemben egyszer láttam csak olyan lassított felvételt, ami azt hiszem egy millió FPS sebességű volt. Ez annyit jelent, hogy egy millió képkocka készül egy adott tárgyról egy videóban, mindösszesen egy másodperc alatt. A pöröly pedig pontosan olyan lassan mozdult előttem, mint egy lassított felvétel.

Részletesen láttam, ahogy a bőrmarkolat miként érintkezik Thor kezével, láttam, hogy a fém, finoman megrezzen az ütéstől, viszont a hangja, mait eközben kiadott, kicsit sem volt lassítva. Élesen szólt, mintha sikítana, fájdalmasan magas szólamban.

Aztán csak pislogtam egyet és mire kinyitottam a szemem, az egész torony lángokban állt.

Sehol se volt senki, csak a pusztulás nyomait látni, ahogy a lángok felemésztenek mindent sorban.

A torony darabokra hull, míg a fejem fölött ismerős robotok százai repülnek el, végig pásztázva a terepet.

- Hát eljöttél! - a hideg szalad végig a hátamon, ahogy a fenyegetően nyálas gép hang megszólal a hátam mögül. Azonnal a hang irányába fordulok, de bár ne tettem volna.

Erős, fémszerkezet szorul a nyakam köré és emel fel a magasba könnyedén. Nem tudok szólni, még nyelni sincs erőm és érzem, hogy a vér kezdi elrepeszteni a kisebb ereket a fejemben. Emiatt pedig még azt se látom, hogy kivel is állok szemben. Annyi biztos, hogy egy robot, de a homály felemészt mindent körülöttem, hiába kaparom két kézzel a vasat a torkom körül.

- Azt hiszed, megmentheted őket? - a hangja nem csak fenyegető, de szó szerint gyilkos. Mintha valami nagyon régi merevlemez meghajtó hangját ötvözték volna egy gyermeki hanggal, ami folyamatosan eltorzul felnőtt, férfi hanggá. - Azt hiszed, megállíthatsz?

A fejem kezd felrobbanni, és a szememre telepedett köd egyre sűrűbb, fojtogató akárcsak a robot szoros ujjai, míg a szavai egyenesen a fejemben szólnak, megbénítva a tudatomat. - Nem állíthatsz meg senkit! Főleg nem őt! Gyenge vagy hozzá! Erőtlen és halandó!

Az utolsó szónál, az ujjak szorítása váratlanul tűnnek el a nyakam körül és engedik, hogy a zuhanásba feledkezzek.

Pislogni sincs erőm, úgy elfáradtam, de így, életemben először, tökéletesen látom, hogyan fordul a visszájára minden körülöttem.

A fejem felett a hatalmas füstfelhő eloszlik egy villanás alatt, míg a tető hiányzó darabjai egymás után sorakozva állnak össze egy egésszé. A tető gerendák, a panelek, a fémlapok, mind egyesével épülnek vissza, míg a falakra is lassan felkúszik a  vakolat és a festék.

Aztán egy utolsó mozzanatban, két alak homályos vonásai bontakoznak ki messzire tőlem. Csupán röpke ideig láttam meg őket, aztán ők is levegővé váltak.

Csak egy valami maradt meg.

A pöröly velőtrázó sikolya.

Hatalmasat nyekkenek, ahogy a testem a lépcső fokaihoz ütődik és érzem, a ragacsos vért szétáradni a fejem alatt.

Ám, a sikoly nem akar szűnni, ahogy a fülcsengésem se, csak egy jó két másodpercre rá.

Reszketek egész testemben és első mozdulatommal is Steve felé fordulok, aki szintúgy mozdulna felém, de hirtelen torpan meg és néz a távolba, ahogyan a többiek is.

Nyúzott, fájdalmas hörgés, furcsa, gépies hanggal kísérve, az, ami félre tereli mindannyiunk figyelmét. Tompa lépések közelednek, majd a hörgés kitisztul és normális, emberi beszéddé alakul.

    Nem... Hogy lennétek méltók rá?

Mindannyian rettegve, és fenyegetve nézik a közeledő alakot, akinek hallani a lépésén is, hogy nem emberi. Vontatott, hidraulikus zajok ezek, egy ismerős robot hangjai. Olyan, mint Stark robotjainak egyike.

    Gyilkosok vagytok!

Végre, most már én is láthatom az idegent, de attól, amit látok, majd' elhányom magam.

Egy kiégett, kibelezett Stark robot, megcsonkítva lépdel felénk, mintha valaki hatszor-hétszer is áthajtott volna rajta kocsival. A kábelek szerte szét lógnak ki belőle, némelyiküket maga után húzza, és a hidraulikus folyadék úgy csöpög minden nyílásából, mintha vérezne.

- Stark! -  Steve hangja feszült, és egy pillanatra se veszi le a szemét a robotról.

- J.A.R.V.I.S. - szól Tony a telefonjába, de az néma marad, nem úgy, mint az egyre közeledő robot.

   Sajnálom... elaludtam... vagy, inkább... álmodtam...

- Rendszer újra indítása, van egy hibás páncélunk. - Tony hangja se repes az örömtől és fél szemmel is látom, hogy ide oda kattintgat és tologat dolgokat a telefonján, de az állandóan pirosan villan fel.

  Ott volt valami ... szörnyűséges zaj... bele gabalyodtam... zsinórokba. Meg kellett ölnöm a másikat... pedig rendes volt...

A robot szavai elnémítanak és csak a szívem heves dobogását hallom a fülemben.

döbbenten figyeli mindenki az eseményeket és néhányuk arcán látni vélem, hogy saját józan eszüket is megkérdőjelezik ebben a pillanatban.

- Megöltél valakit? - Steve hangján és tartásán érezni a feltörő dühöt, de ökölbe szorult kezei arról árulkodnak, hogy még vár. Vár valamire, talán a megfelelő alkalomra.

   Nem szívesen tettem de... a való világban, muszáj kemény döntéseket hozni.

Miközben beszél, ide- oda kalimpál, azt a hatást keltve, mintha gesztikulálna.

Pedig az lehetetlen, hiszen arra csak az emberképes! Egy robotnak nincsenek... érzései...

-  Ki küldött? - Thor hangja sosem szólt még ennyire mélyen, mintha maga a mennydörgés adná az alaphangját. Mindenki pattanásig feszült izmokkal vár, miközben a robot közelebb lép sóhajtva.

Az egész teret betölti egy felvétel hangja, ahogy vissza tekerik, majd megszólal egyenesen a robot testéből Tony Stark hangja.

    Pajzsot akarok emelni a világ köré!

Egy emberként nézünk rá Tony ledöbbent arcára, aki tehetetlenül ejti maga mellé a telefonját és csak nézi a robot kifejezéstelen arcát. Már szólnék, de Bruce megelőz.

- Ultron! -  a felismerése kezd aggasztani, és ezzel nem csak én vagyok egyedül.

    Élőben... vagyis nem. Még nem.

Mindenki zavartan nézi a másikat, és tudom, hogy egyazon kérdés jár az eszükben. Ki az az Ultron?

    Ez csak egy... gubó. De már készen állok. Vár a küldetésem.

A robot alaposabban is végig néz magán, majd furcsa, féloldalas testtartását visszahozva egyenesedik fel felénk újra.

- Küldetésed? - Natasha hangja kissé hangosan szól, de látom, hogy csak azért, mert miközben beszél, Maria felhúzza a fegyverét és lassan megfordul. Mindenki érzi azt a bizonyos feszültséget a levegőben, ami nagyon hamar fog robbanni, de még senki se mozdul.

Egyedül csak a robot, aki kiegyenesedik és felemelt fejjel válaszol Nat kérdésre.

   Eljön a béke!

Hatalmas robbanás rázza meg a tornyot és a robot mögötti fal beszakad, ahogy másik három, hozzá hasonló gép ront be rajta, támadásra készen.

A törmelékek elül elgurulva zuhanok le a lépcső aljába, és pont elkapom, azt a pillanatot, ahogy az egyik robot egyenesen Steve felé repül. Steve az előtte álló asztalt hívva segítségül elhárítja a robot támadását, de az ereje így is eltaszítja méterekre.

A másik robot Rhodey -t veszi célba, és bár Maria többször is lövést ad le rá, az meg se kottyan neki, így sikeresen küldi egy szinttel lejjebb a szerencsétlen férfit.

A lépcső alatt meghúzva magam, mint valami kis gyerek, csak nézem, az eseményeket és moccanni se merek.

Thor leüt egyet, de a sértetlen harmadik is színre lép, és meg sem áll, addig a bizonyos jogarig, ami miatt ő most létezhet, majd mint aki jól végezte dolgát elrepül, ki egyenesen az ablak felé.

Az másik kettő, mint figyelem elterelés lövöldözi a többieket, akik, természetesen velük is foglalkoznak. Főleg Steve, aki nem félve, ráugrik egyenesen a robot hátára és viaskodni nem kezd vele. A sikolyom, eltörpül a falba csapódó teste keltett zaj mellett, és tudom, hogy rajtam a sor, mert itt én vagyok elég gyors, hogy segítsek rajtuk.

Ám Natasha megakadályoz a mozdulatban, eltiporva a bátorságom, ahogy Bruce kezét fogva felrohan a lépcsőn és lövéseket ad le az egyik robotra.

Félek! Egyszerűen itt ülök, összekuporodva mint egy kisgyerek a lépcső alá bújva és nem tudok mozdulni, míg ezek a megőrült gépek végig csak azt hajtogatják, hogy segíteni jöttek. Mit ne mondjak, ebből a segítségből én nem kérek!

Meg kéne indulnom, tiszta előttem a terep, mégis egyre csak kisebbre húzom össze magam, begubózva, mint egy félős állat a vackában.

Pedig látom, hogy egy félbe vágott robot Dr. Cho felé lebeg, és már készen áll lőni rá, miközben végig azt hajtogatja : Kérem hátráljanak, Veszélyes!

Az utolsó pillanatban Steve sikeresen elkapja a csonkot és Thor felé löki, aki egy ütéssel véget vet az életének, míg Stark is sikeresen likvidált egy gépet, bár ő sokkal finomabb módszert alkalmazva, egy csavarhúzóval iktatja ki a felbőszült robotot.

Egységes erővel ugyan véget ért de a hirtelen csend fájdalommal tölt el.

A tehetetlenségem miatt majdnem meghalt a doktornő, ráadásul veszélybe sodortam mindenkit. Pedig ott voltam, oda tudtam volna ugrani és elhozhattam volna őt onnan, akár Steve-t vagy bárki mást. De mégsem tettem semmit! Árulónak érzem magam, amiért itt voltam és nem segítettem nekik. Jóvá akarom tenni, bár tudom, nem vagyok nagyobb áruló, mint Tony. Az ő tette viszi a pálmát mind közül.

    Na ez drámai volt.

Ultron gúnyos hangsúlya valamit legbelül elindított bennem és bár félve, de elő bújtam a rejtekemből.

Ökölbe szorult kezem roppanásig markolva a saját ujjaimat álltam fel és néztem farkas szemet a robottal. Lassan mér végig, alaposan és nála valahogy tényleg érzem azt, mintha belém látna. Mintha ismerne.

    Hát te meg ki vagy?

- Irys! Ne! - Tony rettegés teli hangja megállított a mozdulatomban, hogy egyenest rárontsak. A férfi félig fekve a lépcsőn, félig elém állva, lihegve néz rám és könyörög, hogy ne tegyek semmit. Az egész csapat fáradt a küzdelemtől, és több sebből vérzik, akárcsak az őket összetartó kötelék is.

   Sajnálom... tudom, hogy jót akartok, csak nem gondoltátok át.

Egyáltalán nem érzem bánatosnak a hangját, inkább csak elismerőnek. Elismeri, mint tényt a sajnálatot. Mert mást nem tud vele tenni. Ismeri a fogalmat, de nem érzi. Steve azonnal mellém siet és finoman maga mögé terel, miközben a dühe kézzel tapintható, ahogy a felkarjára fogok idegesen.

   Védenétek a világot, de ellenzitek a változást.

Mindenki kérdőn néz körbe, és próbálják kitalálni, miről is beszél pontosan Ultron. De nem sokat hazudok azzal, ha azt mondom, én értem a lényeget.

    Hogy menthetnétek meg a világot, ha nem hagyjátok fejlődni? Ezekkel? - emel fel a magasba nevetve egy tönkre tett robotot és könnyedén roppantja össze a fejét egy fogással, majd eldobja magától, mint egy fertőzött, undorító valamit. - Ezek csak játékok!

Perzselőnek érzem a robot tekintetét, és azt az érzést váltja ki belőlem, hogy ő igenis, azt hiszi magáról, amit mond. Majd ő megtisztítja ezt a világot, önkényes módszerekkel. Akár gyilkolás árán!

     Csak egy út vezet a békéhez.... a Bosszúállók kiirtása.

Az utolsó szónál Thor pörölye nagyot koppan a robot testén és szó szerint darabokra szakítja azt.

Hangosan cseng mindenki fülében a hang, ahogy megsemmisül Ultron, én viszont hallom azt is, amit más nem.

A szavai felborzolják a kedélyeimet, és rettegve húzódok Steve hátához szorosan.

     Zsinóron lógtam, de már szabad vagyok!

A fejem lüktet a sok információtól és érzem, ahogy lassan de biztosan elered az orrom vére. Úgy kapaszkodok Steve karjaiba, mintha az életem múlna rajta, míg ő aggódva fordul hozzám és kezdi el törölgetni a vércsíkot a szám körül.

Nem hallok egy szót sem, abból amit mond, a fülem eszeveszett csengőrohamba kezdett és a fejfájás csak rátesz egy lapáttal.

Aztán meglátom a kék fényt, ami mindent elborít körülöttem és az érzékeim, az izmaimmal együtt felmondják a szolgálatot.

Nem tudom, mennyi időre lehettem kiütve, de ahogy magamhoz tértem, beszélgetés hangjai szűrődnek felém és csukott szemmel eljátszva, hogy még mindig alszok, végig hallgatom a csapat veszekedését.

- Odaveszett a munkánk. - Bruce hangja felettébb csalódott, és kicsit talán bosszús, de nyugodt. - Ultron lelépett, az internetet használta.

- Ultron... - Steve hangja ennél velősebben nem is szólhatott volna, elég volt egy szót mondania és a szemeim azonnal felnyíltak. Sosem hallottam még így beszélni senkivel, mindig tisztelettudóan viselkedett, de most ez az egy szó is úgy hangzott a szájából, mint a legmérgezőbb halálos gombafajta, undorító latin neve.

- Mindent megnézett. Fájlok, felvételek. Többet tudhat rólunk mint mi egymásról. - Natasha elővette az ügynököt és szakszerűen felvázolta a lehetőségek széles skáláját. Amit mondott, a titkokról, talán nagyobb ék lehet mindenkinél, mint maga Ultron.

- Hozzáfért a fájlokhoz és a nethez. - az ezredes hangja az egyedüli, akinél azt érzem, ő tényleg azért aggódik, mert Ultron létezik, nem pedig saját magát félti, ahogy a többiek. - mi van, ha úgy dönt, hozzáfér valami izgalmasabbhoz is?

- A nukleáris kódokhoz. - Maria kimondja azt amire én is gondoltam elsőnek.

- A nukleáris kódokhoz! - helyesli Rhodes szomorúan -  Meg kell hoznunk néhány döntést, amíg nem késő!

- Bombák? Nem. - Natasha lépései közelebbről szólnak és pár másodpercre rá, csakhogy be tudtam csukni a szemem, már meg is éreztem a jelenlétét. - A mi halálunkat akarja. - Csak suttogva mondta a szavakat, de hosszú másodpercekig éreztem a kém tekintetét magamon.

- Nem halált mondott. - Steve válasza eltereli a lány figyelmét rólam és egy rövid ideig fel tudok nézni rá. A haja csapzott és az arcán sokkal több a ránc az aggodalomtól, mint kéne. - Hanem kiirtást

- Azt is mondta, hogy megölt valakit. - Clint is beszállt a beszélgetésbe és egy számomra is igen érdekes témát dobott fel. De alighogy kigondoltam a kérdést a fejemben, már érkezett is a válasz Maria személyében.

- Nem volt senki más az épületben.

- De volt. - Tony, az eddig csendesen meghúzódó Tony Stark, előlépett egyet és mint egy varázspálcát, úgy lendítette meg maga előtt a telefonját.

Észre sem vetem, hogy miközben titokban megfigyeltem ezt a vitát, Natasha is kifigyelt engem és egy félmosoly keretében segített felülnöm a kinyithatós széken.

Én viszont nem tudtam reagálni semmit, mert informatikus fejem révén, azonnal felismertem a képet, amit kivetített elénk Tony.

J.A.R.V.I.S. volt az, vagyis egy kép arról, hogyan állnak benne össze az adatok. Pontosabban, hogyan nem kéne!

Mintha egy kezdő hentes keze munkáját látnám, aki nem csak kis apró cafatokra tépte a mesterségesen létrehozott tudatot, de még klopfolóval kétszer-háromszor jó rá is csapott volna.

Bruce volt az, akit teljesen ledöbbentette a látvány, rajtam és Tonyn kívűl, míg Steve, lehajtott fejjel fel se nézve a roncsra, felismerte, hogy miként is juthatott Ultron ennyire közel hozzánk.

- J.A.R.V.I.S. volt az első védvonal, ami megállította volna őt, logikus.

- Nem. - Bruce ellenkezése már engem is izgalomba hozott és feljebb tápászkodtam, bár a fejem még zsibbadt. - Ultron magába olvaszthatta volna őt. Ez... ez nem átgondolt terv...

Ahogy azt vártam, Steve mihelyst észre vett, elém sietett és segített felállnom, miközben egy pillanatra se eresztett el. Én most mégsem tudtam vele foglalkozni, az elém táruló kép jobban lekötött.

- Ez inkább...

- Düh. - válaszoljuk meg egyszerre a rejtvény megfejtését a tudóssal.

A kép eddig hiányos volt, de ahogy hangos dübörgések közepette, szó szerint berontott Thor, egyenesen megcélozva Starkot és a nyakánál fogva emelve fel őt, már egésszé vált a csapat.

Mindenki egy emberként lépett közelebb, hogy megállítsa Thort, de csak Steve volt olyan okos, hogy ésszel és nem erővel akarja elterelni a figyelmét.

- Thor! Hol a robot? - a hangja parancsoló, de tisztelettudó is, Thor pedig egy pislogásnyi idő alatt kitisztítja a fejét a lila ködtől és elereszti Tonyt.

- Pár száz kilométer után kihűlt a nyom, de északnak tartott. - A szemei majdhogynem villámot szórnak a zsenire, aki összeroskadva a nyakát masszírozza némán. - És nála van a jogar! Meg kell szereznünk újra.

A hangok hirtelen megint kezdtek összefolyni a fülemben és egyszerre hallottam Natasa gúnyolódását és a doktornő kérdését, de nem tudtam igazán megkülönböztetni egyiket a másiktól. Steve kezei alig tűntek el a derekam körül, de máris érzem ahogy szorosan magához von és hatalmasat szív a levegőből. Szuper, most már az ő szívdobogása is ott lüktet a fejemben a többi zaj között.

De azt nem értem, hogy miként hallottam meg, ahogy Tony halkan felnevet, egyre hangosabban, az őrület első jeleit mutatva felénk. Mindenki felé néz, ki kérdőn, ki vádlón, míg ő csak nevet magában, egy olyan viccen, amit csak ő érthet.

- Viccesnek találod? - Thor megint felbőszült és bár Bruce csitítaná a zsenit, hogy ez nem épp a megfelelő alkalom a nevetésre ő mégse hagyja abba egyhamar.

- Nem. - fordul felénk és néz körbe a résztvevőkön. - Nem olyan vicces. Egészen szörnyű! - látom, miként áll mosolyra még a szája miközben beszél. - De tényleg! Igazán. Igazán szörnyű! - már nem is titkolja, hogy mennyire jól mulat a dolgon, de Thor közeledése felé, az arcára fagyasztja a mosolyát.

- Elkerülhettük volna, ha nem játszadozol olyasmivel, amihez nem értesz!

- Nem. Sajnálom. - ahelyett, hogy félve meghátrálna, még közelebb is lép az istenséghez és állja annak tekintetét. - Sajnálom. Igenis vicces! Röhejes, hogy nem érted...

 -Tony! Talán nem ez a legalkalmasabb pillanat a... - hiába próbál Bruce közbeszólni az őrült csak mondja tovább a magáét.

- Tényleg? - most szerencsétlen tudóst veszi górcső alá Stark és szó szerint magasról tesz arra, hogy hátat fordított Thornak, aki egy karlendítéssel végezhetne vele, vagy legalábbis elintézhetné egy két órára. - Ennyi? Mindig meghunyászkodsz, valahányszor vicsorogni kezd valaki?

- Csak ha létrehozok egy gyilkos robotot!

- Nem így volt! - próbálkozik tovább a meggyőzéssel, a fejemben pedig végre összeáll az a mondat, amit csak magamnak akartam kimondani, de sajnos sikerült hangosan is.

- Ezen ügyködtek egész héten a laborban.

- Micsoda? - Steve hangja bár halkan szólt, úgy éreztem túlharsogja a veszekedő párost. Lassan ereszt a szorításából és hitetlen szemmel néz le rám. - Te tudtad?

Nem bírtam válaszolni, és nem is éreztem szükségét, hiszen pontosan tudja Steve, hogy ez a kis titok sem lényeges most. Már megtörtént a baj. Most az a feladatunk, hogy helyrehozzuk.

Nem akartam ebben igazán részt venni és már bánom, hogy nem aludtam rögtön vissza, most még az sem segített, hogy a férfi akit szeretek magához ölel és véd. Még mindig árulónak érzem magam.

- A Bosszúállók vagyunk! - a kis vitát Tony erélyes hangja zárja le, és még engem is arra késztet, hogy felé fordulva rá figyeljek. - Letartóztathatunk akárhány fegyver kereskedőt! De ami fentről jön, csak az számít. - Hosszasan néz végig mindenkin, mintha még mindig nem fogná fel, hogy mi se fogjuk fel az ő logikáját. - Hogy fogunk szembeszállni vele?

Érzem, ahogy Steve erősebben fog rá a vállamra és közelebb húz magához, miközben egy apró puszit nyom a fejem búbjára. Érzem a félelmét, azt, amit mindannyian érezhetünk most. És érzem, hogy eddig Steve Rogers állt mellettem. Az a Brooklyni srác, aki bár bátor, de tudja hol a határ és most is szíve szerint megállna, miattam. De most nem állhat meg, kötelessége van a hazájával szemben. Csak egy szívdobbanás és újra a kapitány áll mellettem, teljes egészében.

- Együtt! - határozottan válaszol a kérdésre, félelmet nem ismerve.

- Végünk lesz! - lép közelebb Tony és látom a barna csillogásban a rettegést, azt, ami idáig vezette őt.

- Akkor együtt lesz végünk. - állja a férfi tekintetét és nem tágít az álláspontja mellől. Tony elsőnek rám néz, majd a többiekre, de amikor látja, hogy senkiben nem talál társra, elfordul.

Feladta.

Beismerte, hogy más választás nincsen, mert most nem csak rólunk van szó, hanem akár az egész bolygóról.

És bár félek, mert láttam, amit láttam, én is kitartok Steve döntése mellett, kerüljön ez bármibe.