Huszonötödik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Végre valahára, egy kicsit sikerült összeszednem a gondolataimat és képes voltam valami használhatót is alkotni, nem pedig csak dobálni a papírgalacsinokat a kukába sorra.

Nem valami °°!húdehosszú!˛˛, de rész és és remélem elnyeri a tetszéseteket :)

Kommentárokat továbbra is várok tőletek és nem tudom elmondani, mennyire imádok mindenkit, aki szán rám egy két percet és elolvas :)

Puszi nektek!

Amber,

˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛

Nincs is annál szebb, mint mikor a füledben egy kellemes dallam, pusztán egy zongora játéka elfeledteti veled azt, hogy olyan erővel tudod ütni a bokszzsákot, amivel normális ember nem képes.

Csak arra tudok gondolni, ami a napokban történt velem!

Natasha elmondása szerint, két hétig se hírem, se hamvam nem volt, számomra is teljesen kiesett ez az időszak, főleg, hogy nem is tudok róla, hogy egyáltalán megtörtént volna és hiába J.A.R.V.I.S. hatalmas agya, nem derült ki rólam semmi. Mintha elnyelt volna a Föld. Kerestem én is néhány dolgot az elmúlt időről, de nagyon úgy tűnik, valaki nem akarja, hogy megtaláljam.

Viszont, amiről meg tudok, azok annyira furcsák, és felfoghatatlanok számomra is, hogy csak még jobban összezavarnak!

Főleg Dr. Cho, és az a javító gépe, ami segített Clint sebesülésén, mindösszesen pár óra alatt.

És a két iker, a Maximoff ikrek! És Strucker báró, meg az a kísérlet, amivel a két iker mutánssá lett! Na meg a jogar, amiről fogalma sincs senkinek, hogy került vissza a Földre, még maga Thor se tudja!

Ez az egész olyan komplikált!

De ami most mégiscsak jobban zavar, az nem ez, de nem is a két tudóska zárt körű ügyködése fent a laborban, hanem a ma esti parti, amit Tony ad, a jogar megszerzésére és egyfajta búcsúztatásra is, hiszen, Thor hazaviszi a jogart, remélhetőleg az összes Asgardi bajjal együtt.

Tehát a Bosszúállók aktái egy ideig zárva lesznek.

Ami nem is akkora nagy baj, azt hiszem. Rájuk férne már egy kis pihi.

Csak az utolsó pillanatban látom meg a vörös hajtincset elsuhanni előttem, és mindössze centikre állítom meg Natasha halál nyugodt arca előtt a remegő öklöm.

- Baszki! - sziszegem zihálva és egy mozdulattal megszabadítom magam a zongoraműtől - Nem hallottalak. Nem sokon múlt.

- Látom, nem ismersz még, kislány. - kacsint rám játékosan, majd közelebb hajol hozzám, mintha valami szupertitkos dolgot akarna mondani. - És mond csak! Miben jössz el?

- Semmiben. - rántom a vállam és komótosan elkezdem tekerni a fülhallgató zsinórját az ujjaim körül.

- Olyan nincs. - rázza a fejét a lány, és megismerem azt a nézést, amivel rávett, hogy mégiscsak menjek el arra a randira.

- Nem, ne is próbálkozz! - teszem zsebre a fülest a telefonommal együtt és fejtem le magamról a fáslit. - egyszer befizettem a dologra, nem kockáztatok.

- Mert mintha annyira nagyon rossz lett volna az a csók! - Natasha hangja magasabb szólamban szólt, és elő is adta magát a mondatához, kellően ringatva csípőjét, miközben mellém lépdelt. Azonnal vörös lettem a gondolatra is, és automatikusan körbe néztem az üres edzőteremben.

- Nem! Állj le! - egy pillanatig még én is benne voltam a játékban, de ahogy eszembe jutott az a kis alattomos gondolat, a mosoly az arcomra fagyott. - Nem szabad.

- Házi nyúl, mi? - bök oldalba a lány - Hát, jó, de ha te sem akkor én sem. Pedig milyen jónak ígérkezett ez az este.

- Te most zsarolsz? - fordulok felé, de addigra ő már az ajtóból integetett vissza rám. - ez nem ér!

Hiába már, Natasha függőben hagyta a kérdést, milliónyi kételyt ébresztve bennem.

Nem tehetek róla, érzem amit érzek, és tagadni is alig tudom, hogy nem varázsol el Steve mosolya, vagy csak az, ahogy megszólít. De ott van még mindig Peggy, hiába próbálom kitörölni őt a gonosz gondolataim közül. Egyszerűen mint valami vírus, befészkelte magát a fejembe és nem hagy nyugodni.

Vajon őt látja bennem? Amikor rám néz, az jut eszébe neki is, mint nekem? Pontosan tudom, ki volt ő, mekkora név is a Carter, és habár minduntalan pimaszságommal és temperamentumommal rá hajazok, én mégiscsak egy piti kis tolvajként kezdtem, nem pedig a katonaságnál, ahogy ő. Bár, az is lehet, ezt csak én beszélem be magamnak.

Bárhogyan is szeretném visszafogni, az idő rohamosan teli felettem és mire rendet rakok az edzőteremben, már fél négy után kattog az óra számolója.

Lassú léptekkel haladok a szobám felé, de nem tudom nem észre venni az elsötétített labort az emeleten. Tony és Bruce napok óta vizsgálják a jogart, de pontos okát nem mondták, miért.

- Úgy látszik, ezt is nekem kell kinyomozni. - suttogom magam elé, majd sietve felrohanok a lépcsőn és meg sem állok a szobámig.

Tony volt olyan aranyos és szolgáltatott nekem egy csodaszép új laptopot, természetesen hálózati jelszó és hozzáférés nélkül, de Tony okos és tudja, bármikor feltöröm a jelszóval védett dolgait.

Viszont azzal nem számolt, hogy hiába teszi láthatatlanná előttem a mappákat, a laikusokkal szemben, akik felhagynának a kereséssel, én tudom, mit és hol kell keresnem, ráadásul, mivel. És bár beletelt egy egész éjszakába, mire megalkottam egy kis kereső programot, de sikerült. Szóval, most, miközben eszeveszettül ügyködnek valamin, észre se fogják venni, ha egy ismeretlen mappa csak úgy felbukkan a semmiből. Én pedig, mint valami kukkoló, a mappán keresztül egyenes adásban nézhetem, mi is folyik pontosan az elzárt, lesötétített üvegfalak mögött.

- Lássuk csak! - két kattintás és már tolódnak is felém az adatok sora.

Szimbiózis program, mesterséges intelligencia, idegen, rejtjeles szavak milliárdja és sokszor ismétlődő szimbólum, amit legutoljára Thor kalapácsán láttam. - Mi a fene... - ahogy görgetem tovább az adatok csak sűrűsödnek és kezd az egész egy hatalmas katyvasszá halmozódni. Próbálom fellelni a sorozatot, vagy valami támpontot keresni ebben az egészben, de semmi használhatót nem találok, és fogalmam sincs miként függ össze ez a sok adat egymással. De gyanúsnak gyanús és a tény, hogy a két zseni már napok óta ezen agyal, még több okot ad a gyanakvásra.

szinte felsikítok, mikor hangos kopogtatás félbeszakít a műveletek kibogozásában, és riadtan csapom össze a laptopot, hogy az szinte kettétörik. - Igen?

- Irys, bajban vagyok! - Natasha rémült arccal lép be az ajtón és azonnal szörnyűbbnél szörnyűbb dolgok jutnak az eszembe. De mire nyitnám a szám a kérdésre, a lány előveszi a kezeit a háta mögül és feltart a levegőbe két vállfára akasztott ruhát. - Nem tudok választani!

Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, ami végül nevetéssé fajul és megalapozza a hangulatot.

Kő kemény két és fél óra múltán, már Natasha szobájában állva, ami tisztán tükrözi a lány pontosságát, nézek végig a kész toalettjén.

- Szerintem tökéletes. - vigyorgok a megszeppent lányra. Egy meseszép fekete fehér ruha van rajta, a fekete alsó részt tökéletesen kiemeli a fehér felsőrész, és a mély V alakú kivágást a ruha gallérja csak felspékeli. Csinos lánynak tartottam mindig is őt, de ez a ruha, többé teszi, mint csinossá. Mindösszesen egy szempilla spirálra és egy vörös rúzsra volt szüksége a lánynak, ahhoz, hogy az egész szett tökéletes legyen. Még a hajához se kellett nagyon nyúlni, egy kis csavarás és kész a hullámos vörös korona. - Bruce oda meg vissza lesz ha meglát!

- Nem neki öltöztem ki. - vágja rá reflexszerűen és elfordul tőlem. - talán egy kicsit.

- Mond csak! - lépek közelebb a lányhoz és vissza fordítom magammal szembe. - Mit érzel?

Natasha nyitja a száját, de ahogy volt be is csukta és nagyot nyelt. Látom a szemében a félelmet, amit sosem engedett eddig kimutatni, viszont egyre többször a rettegés nyeri a csatát. Nem válaszol, csak elfordul a tükör felé és végig simít a ruha derekánál.

- Nem tudom. - a hangja csak suttogás és a tükörből néz vissza rám. - Mit kellene?

- Vonzalmat, talán. Lelkit és testit egyaránt. És félelmet! Sok sok félelmet! És kételyt, reményt, bizalmat, tartózkodást...

- Ennyi mindent nem is érezhet egy ember egyszerre! - nevet halkan, és látom, hogy vissza pislog néhány könnycseppet.

- Mond ezt nekem és a szívemnek. - bököm magam mellkason. Natasha szeme felcsillan és reménykedve fordul hozzám.

- Szóval azt mondod... - néz végig magán utoljára - jó leszek így?

- Több mint jó! - fogom meg a vállait és szorítom meg biztatóan. - Tökéletes! Te vagy a végzet asszonya!

- Akkor jó! - vigyorog már boldogan a lány és érzem, miként árad szét benne az önbizalma és veszi át az irányítást a régi, határozott Natasha.

- Most menj! Bulizz, ünnepelj és kapcsold ki magad! - tolom meg az ajtó felé.

- ó. el is elejtettem! - fordul vissza a küszöbről. - vár rád valami a szobában. - egy huncut kacsintás és a lány, mint szellem ellibben mellőlem és lesiet az egyre hangosodó zene felé.

A gyomrom összeszorul és fogalmam sincs mi vár rám a szobában. Kapkodom a lábaim , de ahogy odaérek lelassítom magam és félve nyitok csak be. Ám a legnagyobb döbbenetemre, mindösszesen egy lapos doboz vár rám az ágyam közepén, rajta egy papírral. Nekem van címezve!

Ahogy leveszem a doboz tetejét szinte már csukom is vissza, elég volt meglátnom a mélykék színt és máris tudtam, mi az.

Egyetlen egyszer! Nem több alkalommal, hogy mutattam Natashának egy képet egy ruháról, amiről még bálos korszakomban álmodoztam és elmeséltem, hogy miként hagytak ott a bál előtt egy nappal.

És most itt áll előttem, ugyanaz a ruha, ugyanolyan színű, egy kis dobozban gondosan összehajtogatva, nekem címezve, várva, hogy felvegyem és megjelenjek benne ma este.

Viszont én szentül megfogadtam, hogy nem megyek, mert nem tartozok oda sehogy sem.

Csak koloncnak érezném magam, ráadásul ők egy összeszokott csapat, összeszokott barátokkal, kitűnnék még akkor is, ha a melegítőbe caplatnék le közéjük. És nekem nem igazán hiányzik a feltűnés.

- Viszont abból nem lehet baj, ha felpróbálom... - simítok végig lassan a dobozon és kelletlenül is de elmosolyodom a gondolatra, milyen érzés lehet ezt viselni. Abba bele se merek jobban gondolni, milyen tekintetet kapnék egy bizonyos személytől!

Mire észbe kapok már a tükör előtt állok a ruhában, hosszabb kéz híján nyitott hátsó cipzárral, és illegetve magam, nézem ahogy a finom szabású ruha kiemeli a derekam, amit mindig is deszkának láttam. Eddig a pillanatig.

Ráadásul, a horgolt, fekete felsőrész lekapcsolható, így ha akarom mutathatok dekoltázst is, nem is akármilyen dekoltázst, hála a szabónak.

- Látom tetszik. - érces de ismerős hang csendül mögülem és rémülten sikoltva fordulok szembe Tonyval.

Karba font kézzel áll a félig nyitott szoba ajtóban és a vigyora letörölhetetlen. - Natasha volt olyan kedves és elmesélte a fuccsba ment bálodat, én pedig arra gondoltam, miért ne? - lassan lép közelebb és nem is zavartatva magát végig mér. - Remélem nem baj, hogy átalakítottam egy kicsit a... comb részénél. - mutat a combközépig felhasított részre, kaján félmosollyal az arcán.

- Mindhiába. Nem megyek le. - kötöm a karóhoz az ebet és dacosan elfordulok előle, hogy a szekrény mögött nekilássak vetkőzni és visszaöltözni a kényelmes melegítő szettembe. - Nincs sok kedvem partizni, főleg, hogy azt se tudom mennyire vagyok kiszámíthatatlan. az kéne még, hogy felrobbantsak valamit, vagy valakit.

- Humbuk! - csattan fel nevetve Tony, nekem pedig megáll a kezem a vetkőzésben. - Kifogásokat keresel, miközben nem látod azt, ami ott virít a szemed előtt. - nem is zavartatva magát, lehuppan az ágy szélére és szembe találom magam a komoly és eddig ismeretlen Tonyval. az arca feszült, és ráncolt homloka öregíti, megmutatva, hogy bizony felette is elrepült az ifjúság. - Azt hiszed, kívülálló vagy, pedig saját magadon kívül senki nem tekint rád így! Nem vagy képes rálátni, hogy milyen hatással vagy a többiekre. Kellett már egy kis vérfrissítés és te tökéletesen az vagy! - a szavai valahogy mélyen megérintenek és érzem, hogy elgyengül a jéghercegnő álarcom. - Pontosan olyan elfuserált odalent mindenki, mint te. Még én is! De ezek vagyunk mi, és nem szabad ezt titkolni. Csak fogadd el!

- Könnyen beszél az, akinek egy egész arzenálja van a garázsban, hogy bármikor a védelmére álljon. - a hangomon érezni a dühöt, ami váratlanul tört fel számomra is. - Sokszor ráfáztak már körülöttem.

- Azok odalent csak vasak! - legyint rá és áll elém határozottan megigazítva az öltönyét. - De nem barátok, akik kiállnak melletted!

- Szóval a barátodnak tartasz? - teszem fel a keresztkérdést és állom a tekintetét, ami szinte átszúr.

Tony hosszasan gondolkozik a válaszon, de aztán csak rám mosolyog és elfordul tőlem.

- Nem különbül, mint a többieket.

Hosszasan hallgatom a cipőjének kopogását ahogy kisétál és magamra hagy az üres szobában, a kavargó érzelmeimmel és kusza gondolataimmal együtt.

Sosem hallottam így beszélni, rettentően magányosnak éreztem minden szavát és talán, ha azt mondom, fél, nem tévedek sokat.

Hiszen, egy szuperhősnek nem lehet sok igaz barátja.

Akik ismerik, úgy igazán, tudják ki is ő valójában az álarc mögött.

És azt hiszem, Tony Stark most előttem is felfedte magát.

Lehet csak azért, mert pánikba esett, hogy magányosan kell leélnie az életét, ha tovább folytatja ezt a nemtörődöm stílust, de lehet egyszerűen csak... normális akar lenni. 

~ Steve ~

- Van valami fejlemény? - csak félősen merek rákérdezni Samtől a kettőnk kis titkos dolgára.

- Nem sok. Követtem a nyomokat, de minduntalan újabbak bukkannak fel és tűnnek el. - sóhajt nagyot és alaposan végignéz az emeletre érve a társaságon. - bolond egy világban élünk, haver!

- Hát... - nézek szét én is az alattam lévőkön - ez az én világom.

- És hogy állsz az albérlettel?

- Nem hinném, hogy lenne rá alkalmam. Tudod, sok a munka.

- Pedig valahol mindenkinek meg kell pihenni. - néz rám Sam sokat mondóan, én pedig nem tudok mit tenni, csak elnevetem a dolgot, pedig tudom, hogy nagyon is igaza van. - És ha jól látom... márpedig igen jól látom... ez nyomósítaná az indokot. - bök oldalba a könyökével és fejjel előre biccent alig feltűnően.

Még szerencse, hogy nem volt semmi a kezemben, mert biztosan kiejtettem volna!

A lépcsőtől nem messze, egy meseszép, testhez simuló kék ruhában ott áll Irys és félősen néz végig az összegyűlt társaságon, miközben a kezében szorongatja a kis fekete táskát. Biztos vagyok benne, hogy legalább olyan erővel szorítja azt, ahogyan én a korlátot fogom és látom a tekintetéből, valakit nagyon keres.

Aztán egy mellettem álló kedves fickó hangosan felköhög, hangosabb nem is lehetne, de csak fél szemmel látom, ahogy vigyorogva elfordul Sam, mert közben Irys tekintete megtalált. És nem ereszt többé!

Megkönnyebbülés suhan át az arcán és elfolyt egy mosolyt, ahogyan én is.

Aztán csak nézzük egymást, méterekre lecövekelve a másiktól és érzem, hogy bármennyire akarok, nem tudok mozdulni. Lefagytam! Utoljára több, mint hetven éve éreztem ezt, mikor megláttam... ŐT.

A fejem zsibbad, a mellkasom hevesebben nem is lüktethetne, és én csak őt nézem, de mégsem látom őt igazán.

Valahol ott van még Peggy. Legbelül.

Az első szerelem.

De nem az utolsó!