Huszonnegyedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Igen, igen, tudom...
Igen, ti is tudjátok...
De ez van.
Remélem azért nem pártoltok el tőlem. :)
A részhez csak annyit, hogy sűrű. Nagyon. Főleg a vége.
sok sok ölelés és puszi:
Amber,

;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;

Valami hatalmas nagy baj történhetett, mert mikorra kinyitom újból a szemem, a hó, ami félig körbe öleli a testem, körülöttem foltokban véres. Utoljára ezt a nyomasztó érzést, talán akkor éreztem, mikor felrobbantani készültem a Tornyot. Félelem és fájdalom nélkül fekszek és hagyom, hogy megostromoljon a sok inger. Egyszerűen csak vagyok!

Nem emlékszem sokra, csak arra, hogy futás közben neki akartam ütközni valakinek, egy lánynak, akinek vörösen izzott a szeme mikor rám nézett és aki valahonnan ismerős volt nekem. Aztán a fülem sípolni kezdett és most tértem magamhoz, elásva egy nagy hókupacban. 

A fejem egyszerűen nem fáj, hanem olyan, mintha érezném miként bomlik atomjaira az összes agysejtem. Mégsem tudok se szólni, se mozdulni, egyszerűen csak fekszem ott a vérben és a hóban és nézem, miként hull rám újabb és újabb pehely. Még meg is tudnám őket számolni, ha akarnám.

Valamit tett velem az a lány, biztos vagyok, hogy ő a bűnös.

  A francba...

Sosem hallottam még Steve szájából egyetlen egy káromkodást sem, és még most is kételkedek, hogy az ő hangját hallottam az előbb, de mikor szembe találom magam vele és azokkal a kétségbe esett kék szemekkel, mosolyognom kell.

De hiába próbálnék szólni, vagy csak kiadni magamból egy hangot, nem tudok. Még arra sem vagyok képes, hogy elnézzek, mintha ténylegesen megfagytam volna.

Aztán rájövök miért.

Steve  ködös tekintetében meglátom magam és a belső mosoly a hóval együtt az arcomra fagy.

A torkom fültől fülig elvágva, vagy inkább hasogatva, a szemeimből, az orromból és a füleimből pedig vastag vérfolyam indul körém, megfestve a havat. És ami a legrosszabb, az egyik kezemben egy hegyesre letört faág áll csurom véresen.

Ezt magammal csináltam?

- Stark! - Steve hangja megmozdít bennem valamit legbelül és érzem, hogy külső szemmel ezerszer nagyobbnak tűnik a baj. - Az isten áldjon meg azonnal gyere ide!

Végre tudok pislogni! És érzem, hogy rettentően fáj ez a mozdulat. De Steve látta a mozdulatom,  és ez ismét arra késztet, hogy ne adjam fel és jelezzek még többet neki. - Istenem Irys! - Annyira szívszorító látni az aggódást a tekintetében és az, ahogy óvatosan megérinti az arcom egy ujjával fájdalmasabb, mint bármelyik sérülésem. Legszívesebben a nyakába ugranék, megnyugtatnám, elmondanám neki, hogy semmi bajom, csak lassan épülök vissza. - Hol vagy már Tony?

- Itt mögötted. - csak a szemem sarkából látom, hogy a páncélozott férfi földet ér és kicsatolja magát a páncélból. - Ó hogy a fene essen beléd, te buta lány! - ahogy végig néz rajtam, máris felfedezi a vérben ázó faágat. - Azt hiszem, erre valaki kényszerítette. - veszi ki a kezemből a fát és a páncélhoz emeli. - Vidd el a gépbe analizálásra.

A páncél ismerős hanggal kel életre a gazdája nélkül és suhan át a fejem felett.

- De meggyógyul ugye? - Steve kérdésétől összeszorul a szívem és erősebben koncentrálok arra, hogy valami kis reakciót adjak ki magamból. Sikerrel, bár a hörgést, amit hallattam, nem épp lehet sikernek nevezni. - Ezt igennek veszem.

- Csak nyugodtan kislány, ne izgasd fel magad. Sőt! A legjobb lenne, ha...

- Mégis hogy képzelte, hogy csak úgy beledöfsz egy tűt és elaltatod? - Steve hangja mindent elárul, amikor magamhoz térek egy nagyon mély és jó álomból. - És ha ezzel csak rontott volna a helyzetén?

A testem érzékeli, hogy repülünk, de az agyamnak még kell egy kis idő, hogy fel is fogja rendesen.

- Szia kislány. - Natasha kedves hangja késztet, hogy oldalra fordítsam a fejem. - Mire emlékszel?

- Nem sokra. - a hangom érces, és fáj ez a két szó is, nem hogy a nyelés, amit beejtettem a kettő között. Eszembe jut a kép, az elmetszett torkomról és reszkető kézzel tapogatom végig a nyakam. Ép és sértetlen.

- Jól elintézted magad. - vigyorog már felszabadultan Natasha rám, majd megpaskolja a vállam és ellép. Óvatosan mozgolódok csak, mert fáj a nyakam, viszont ahogy látom közvetlen mellettem Clint sokkal rosszabbul van.

- Szia. - köszönök oda neki ő pedig félmosoly kíséretében visszaint.

- Szia. - kénytelen vagyok a másik oldalra fordulni fejjel, de cseppet sem bántam meg ezt a mozdulatot, mert ismerős kék szemekkel találom szembe magam. - Hogy vagy?

- Most már jobban. - már fele annyira se fáj a beszéd, bár lehet, ez csak Steve közelsége miatt van. - Próbáltam szólni... láttam, hogyan néztél rám.

- Mi történt? Emlékszel valamire? - el se kell fordulnom, azonnal megismerem a meleg kezeket az enyéim körül.

- Csak hogy volt ott valaki... egy lány. - próbálok előkotorni mindent, de a fejem nem is lehetnek zsúfoltabb. - Más nincs.

- Hill ügynök már keresi azt a két mutánst, akit a Hydra szabadított ránk. - Stark csilingelő hangja pezsdítő - Szia kölyök.

- Helló te kis hazug! - ahogy a vidámság kezdett elnyúlni az ereimben úgy jutott eszembe a beszélgetés Kittyvel - Szóval ajándék egy ismerősödtől, mi? - nyögve nyelősen, de felkönyökölök, ám Steve kezei nélkül nem tudtam volna fel ülni. - elloptad azt a mintát, nem kaptad.

- Mégis honnan? - lép hátra kettőt meglepetten Stark, de mielőtt befejezné a mondatát, összeáll a kép a fejében. - Na ácsi. Akkor mégsem jelzett rosszul a nyomkövető.

- Te nyomkövetőt tettél rám? - hőkölök most én meg.

- Ugyan már! Mégis mit hittél? Majd hagylak elmenni csak úgy?

- És erről mi miért nem tudtunk? - lép mellém határozottan Steve, miközben egyik karjával finoman átfogja a vállaimat. - Ellopott minták, nyomkövetők. Mi van még, amiről nem tudunk?

- Ó, sokkal több, mint hinnéd. - érződik, hogy a kettejük között fellépett harag nem most indult útjának, de még nem láttam Steve eme oldalát. Az arcára ki van írva minden érzelme, és a legnagyobb amit tisztán látni, az az ellenszenv, amit Stark iránt táplál.

Szemforgatás közben meglátom ahogy Natasha épp Bruce előtt guggol és halkan beszélgetnek egymással. Az első gondolatom az, hogy kettejük kapcsolata sokban hasonlít a mi kettősünkre, másrészről viszont Bruce tekintete elárulja az aggodalmát.

- Kérlek titeket, ne most akarjátok ezt elintézni. - alig feltűnően,de megszorítom Steve kezét a vállamon, mire ő lenéz rám én pedig a szemben ülőkre biccentek. Steve is megnézi magának a párost, majd kérdőn néz vissza rám. Próbálom a tekintetemmel elmagyarázni, hogy mire is értem, de Natasha hangja félbeszakít.

- Thor, mesélj a Hulkról - A lány hangja kissé feszült, nekem pedig újabb kocka darabok állnak össze a fejemben. Szóval Bruce nem szándékosan eresztette ki magából a rosszabbik énjét és bűntudata van emiatt.

Thor, aki eddig észre sem vettem, de most már másra se tudok nézni, kihúzza magát és mintha valami szónoklatra készülne mesélni kezd.

- Hell kapui áldozatainak sikolyait visszhangozzák! - Úgy jelenti ki ezt az Isten, mintha olyan hatalmas dicsőség lenne, amit ünnepelni kéne, de Steve keze a vállamon, ahogy megszorít finoman, engem nevetésre késztet, míg Natasha sokat mondó pillantása Odin fiát megzavarják. - Már, nyilván nem a halottakét, hanem... a sérültekét... - szerencsétlen Bruce csak a fejét tudja fogni - Mert ugye nyöszörögnek a... meghúzódott delta izmok, meg a... köszvény... miatt igen... - Steve jobbnak látja, ha inkább maga intézi el a dolgot és Thor vállát megpaskolva csendre inti a zavart Istent. De látom a szemében megbújó huncut mosoly fényét, és el kell fordulnom, hogy még véletlenül se törjek ki nevetésbe.

- Szegény Clint. - sóhajtom, mikor Natasha visszajött mellém.

- Te jól vagy? Biztosan? - nézi meg az arcom alaposabban.

- Velem semmi baj. Viszont láttam, amit láttam.

- És mégis mit láttál?

- Úgy néztél Thorra, mikor rákérdeztél Bruce gonosz testvérére, mint egy anyatigris.

Natasha elkerekedett szemmel nézett körbe és alig láthatóan, de elpirult. - Nem is igaz! - suttogja félősen, én pedig már nem bírom tovább, és végre felnevetek. A zárt helyiségben hangosabbnak hallik a kacagás.

- Pár nap múlva lesz a búcsú buli - Stark, mintha mi sem történt volna, előveszi legszebb mosolyát és odalép Thor mellé, miközben a kezem szinte kívánkozik Steve keze után - Ugye maradsz?.

- Igen, hát persze a győzelem után, jöhet a tivornya. - Thor minduntalan a jogart nézi és látom a büszkeséget a szemeiben.

- Kapitány? - fordul oda Stark óvatosan Steve felé, akinek a legelső pillantása rám szegeződött.

Aprót bólintottam, csak, hogy a tudtára adjam, igen, én is ott leszek, de már éreztem is Natasha kezét a vállamon, és ahogy visszafordultam a lányhoz, rajtam volt a sor pirulás terén.

- Ma megállítottuk a Hydrát szóval igen. Jöhet a tivornya. - Steve szájából minden olyan hivatalosan hangzik, de talán pont ezt imádom benne.

Imádom benne.

Olyan furcsa ezt így magamban is kimondani.

Pedig ez az igazság.

Egyre jobban imádom a kiállását, a tekintélyt, amit még azért Stark is tisztel, bár néha ez nem látszik rajta.

És igen, egyre jobban kötődök hozzá. És nem csak azért, mert elcsattant egy csók. Az csak hab a tortán. Már azelőtt is volt benne valami, ami egyszerűen megfogott. Nem az, hogy ő Amerika kapitány, valahogy azt sosem néztem. Én mindig Steve Rogerst láttam, aki ugyanolyan ember, mint bárki. És talán ez a kulcs, hogy ő nem is akar mást tenni, csak úgy élni, mint egy átlag ember.

- Hahó! Föld hívja Iryst! - Natasha egy kézzel integet előttem, miközben érzem, hogy az arcizmaim furcsa pózba vágták magukat a nagy elmélkedés közepette. Pontos megnevezése: bárgyú vigyor. - Megjöttünk.

Próbálom összeszedni, minden ép gondolatomat, de mikor kifelé menet Steve finoman megfogja a karom és marasztal, a szívem újra hadilábon áll az eszemmel.

- Remélem, hogy a szobádba vezet az utad. - a hangja ellentmondást nem tűrő, de a mosolya elárulja, korántsem eszik olyan forrón a kását.

- Azt hiszem, rám fér egy kis pihi a puha ágyban. - valamiért sokkal kisebbnek érzem magam a közelében. - És te? - kérdezek vissza halkan, de azonnal ki is javítom magam, mielőtt félre értelmezné a kérdést. - Mármint... te nem pihensz?

- Még nem. Át kell néznem Hill ügynök eredményeit, kik is voltak ezek ketten Sokóviában.

- Á, szóval ott voltuk. - csapok a homlokomra és próbálom elterelni a zavarom. - Hát jól van. Akkor nem is zavarok.

- Pihenj sokat. - istenkém, ettől a pillantástól lúdbőrös a kezem, és legszívesebben a nyakába ugranék, amiért ennyire aggódik értem.

- Igenis kapitány! - tisztelgek mosolyogva, és nehezen de ellépek előle.

De nem tudom megállni, hogy ne forduljak hátra és nézzem meg magamnak még egyszer.

Mintha csak hangosan is kimondtam volna, abban a pillanatban, ahogy hátra néztem ő is visszafordult felém és összemosolyogtunk.

- Láttam, amit láttam. - Natasha provokáló hangja észhez térít.

- Na ugyan mit láttál?

- Azt, hogy ti ketten fülig egymásba vagytok esve.

Úgy terveztem, hogy felmegyek a szobába, és ahogy vagyok, ledőlök és a plafont bámulva elgondolkozok, mit és hogyan csináltam és fogok csinálni. De ehelyett, komótosra húztam a fürdést, a hajmosással se igyekeztem az öltözködést is rendesen elhúztam és betakarózva azonnal álomra hajtottam a fejem, hagyva, az egészet másnapra.

Másnap reggel, kissé nyomottan, de már sokkal jobban ébredek és igyekszem le reggelizni. A kis csipetcsapat már odalent van, kivéve Steve, aki a hangokból ítélve a reggeli edzést tartja és Thort, aki még alszik, ezért csendesen beszélgetnek a többiek a pult körül és fogyasztják el a reggelijüket.

- Szia kislány. Mit óhajtasz enni? - Tony egy egyszerű szürke pólóban tesz vesz a tűzhely körül és csak sietve szól hátra nekem, miközben én letelepszek Natasha és Clint közé.

- Mindegy, csak sok legyen. Úgy érzem hetek óta nem ettem. - Natasha jót nevet a szólásomon, és érzem, hogy ez a kis csapat megint olyan összeszokott, és rendezett, mint anno. - Mi újság Clint? Túléled?

- Úgy látszik. Főleg, hogy tele vagyok műanyaggal. - kacag halkan.

- Helen megmondta, hogy ez nem műanyag, a saját sejtjeidet használja fel építéskor. - szól közbe a pulthoz érkező Bruce halkan, majd alig hallhatóan oda köszön Natashának, mikor mellé ül.

- Kicsoda? - az ismeretlen névre azonnal felkapom a fejem, mert valahogyan így hallomásból ismerősnek tűnik ez a név.

- Egy doktor ismerősöm, régi barát, ő találta ki a regeneráló bölcsőt, aminek egy kisebb verziójával Clint már közelebbi kapcsolatot teremtett. - Stark elém tesz egy nagyobb adag palacsintát, miközben mesél. - Közös projektbe fogtunk az elmúlt napokban a doktornővel és amint látod, jól jön a tudása.

- Jah. - nyeli le Clint a falatot - Egy Cyborg leszek a végére. Tök jó!

Jót nevetek a beszólásán, de a hangom elhal és a légzésem is elakad, ahogy a szemem sarkából megpillantom őt!

Fehér, shieldes póló van rajta, ami kellően átáztatott, így megmutatva felém formás mellizmait és a karján feszülő bicepszek és tricepszek, meg mindencepszek tökéletességét. Egy törölköző van a nyakába dobva hanyagul, annak sarkával az álla vonalát törli le épp fél kézzel, és ezzel a mozdulattal felfedi azt a kis vékony bőr részt ami a póló vége és a melegítő nadrág dereka között húzódik.

A szám száraz, akár a sivatag, az arcomon vastag pír, és a mellkasomban dübörgő dízelgép egy sebességgel fentebb kapcsolt.

Steve elkapja a tekintetem én pedig azt érzem, megnyílt alattam a Föld és elnyel az egész toronnyal együtt.

Sietősen kapom el a fejem róla és zavaromban még a villát is kiejtem a kezemből, ahogy arra próbálok koncentrálni, miként is kell villával enni. Vagy csak éppen enni.

Érzem a bőröm minden porcikáján azt,a hogy elhalad mögöttem és ránk köszön, majd tovább megy a saját szobája felé. Én pedig mindeközben úgy szorítom a villa nyelét, félve hogy újból megszökik, mintha az életem múlna rajta.

Zavarban vagyok, főleg, hogy négy szempár mered rám kíváncsian, míg én próbálom végre lenyelni a falatot. amit csak azért vetem be, hogy ne kelljen beszélnem.

Natasha nem szólt ugyan egy szót sem, mégis a nézése, többet elárult, mint bármilyen szó.

- Na jó, én azt hiszem... - be se fejezem a mondatot, csak sietve megtörlöm a szám és fej rázva eloldalgok.

Hát igen, tagadhatnám, ugyan, de nem hiszem, hogy már szükségem lenne rá. Azt hiszem eléggé egyértelmű volt az a csók, aminek szemtanúja volt a csapat.

És ha eddig kételkedtem volna, hát többé nem tehetem.

Mert igenis, vonzódom hozzá, egyszerűen, nem tudom ezt irányítani, elég csak meglátnom és az agyam eldobja a láncot! A bizsergés a bőrömön, amikor rá gondolok, a gyomorszorító érzés, amikor a közelemben van... olyan rég nem éreztem már ehhez foghatót!

Az már viszont más kérdés, hogy ő miként vélekedik erről az egészről.

( Mikor rájössz, mit is érzel... )

Steve

El kéne fogadnom a dolgokat.

El kéne engednem.

De nem tudom.

Bármikor, ha belenézek a szemébe, őt látom magam előtt.

És emiatt bűntudatom van, pedig nem kéne.

Peggy a múlt, Irys pedig... Irys nem tudom még mim.

Hiába is tagadnám, látja mindenki. Vonzódunk egymáshoz, igen. És megvallom, nekem is jól esik, újra azt éreznem, ahogy összeszorul a torkom, mikor rám néz. És ráadásul még meg is csókoltam őt! Életem ötödik csókja volt, mégis...

Mégis van, amit nem tudok csak úgy elereszteni.

Döntenem kell, mert ebbe belepusztulunk mindketten!