Huszonharmadik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Kiújult betegségemre való tekintettel, kaptam egy kis pihenési időt, amit erre a kis jóságra fordítottam.

És igen, a kérdésre a válasz, néha egyszerűbb, mint gondolná az ember.

A többiért, olvassátok el a részt.

Remélem, nem bonyolítottam túl ezt az egészet és a hatalmas kavarodásnak alkottam egy pofon egyszerű választ.

Kommenteket, chat üzeneteket továbbra is szívesen olvasok :)

Sok puszi és ölelés:

Amber,

<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<

Nincs sok időm rágódni, ráadásul, az, hogy folyton arra gondoljak, ez nem a valóság és hogy mennyire szép az élet, amiben valójában vagyok, megnehezíti a keresést az interneten. És még az is kérdéses, hogy miként hajtom végre a feladatot.

Átfut az agyamon, hogy vajon mi lenne, ha nem is a professzort menteném meg, hanem egyenesen Főnixre koncentrálnék, de azt hiszem, annak beláthatatlan következményei lennének.  

De végül a sok kusza gondolat közt megtalálom, amit kerestem és legnagyobb meglepetésemre, nincs is annyira messze tőlem.

Emlékszek rá, mikor Kitty magyarázott, volt egy rajz a falon a teremben. Egy repülőről, amit már azelőtt is láttam valahol, csak eddig nem tudtam hogy a CIA is érdeklődik iránta. De most, nagyapa által lementett dokumentumokkal a tarsolyomban, rá kell jöjjek, hogy a szervezet szorosan összefügg a mutánsokkal. Már a hetvenes években volt valami, ami felkeltette a figyelmüket, és az akkori jelentésben is szerepelt egy repülő, amivel a mutánsok jöttek mentek.

Frappáns neve: az X-Jet. Körülbelül ugyanolyan mit a testvére, a Quinjet, amit a Bosszúállók és a S.H.I.E.L.D használnak. Ugyanúgy el tud tűnni a nyilvánosság elől és hangsebességre is képes, ráadásnak könnyű és a paramétereit ismerve, számomra bemérhető.

Szerencsémre, az x-menek ezzel a szerkezettel érkeztek a légtérbe néhány mérföldnyire tőlem, alig pár másodperce.

- Bingó! - csapom össze a tenyerem, majd magam mögött hagyva mindent, felkapva egy bőrdzsekit, a garázsba rohanok. Betty ott áll és szinte várja, hogy végre beindítsa valaki. Elfacsarodik a szívem, mert eszembe jut nagyapa, és az előző akcióm, ahol találkoztam vele, de azonnal el is terelem, mert még véletlenül se kockáztathatom meg, hogy balul süljön el ez az akció. - Szóval... hajrá. - fordítom el a kulcsot és a motor hangos dorombolással beindul.

A fejemben ezer meg egy ötlet, miként és hogyan kéne véghez vinnem a műveletet, mert azért, mégsem állíthatok oda, hogy helló Charles, jöttem megmenteni a bőrét.

Ráadásnak, azt se tudom, mi is történt, pontosabban történik, és lehet hamarabb meghalok, vagy visszazuhanok a jelen/jövőbe, mint hinném. De ha egy kicsi esélyt is látok arra, hogy megtegyem, én biztosan megteszem!

Betty szélsebesen visz a hátán, miközben a telefonomon egyre erősödik a jel, ami a Jet közeledtét jelzi.

Mikorra már elhinném, hogy eddig minden simán alakult, egy nagyobb légörvény a fejem fölött megzavar és félre rántatja velem a kormányt.

Éles hanggal csikordul meg a motor oldala, ahogy eldőlök a hirtelen támadt vihartól és a fejem fölött csapkodó villámoktól Én pedig már másodjára áldom a fejemen lévő sisakot.

Aztán meglátom, hogy mi is történt valójában!

Ciklon és Logan egy láthatatlan erőtélből bújnak elő, és támadnak rá a feléjük rohanó mutánsokra egy teljesen hétköznapi kis kockaháznál, ami most válik csatatérré a szemem láttára. Furcsa, testhezálló ruha van rajtuk, és a ruhán ott díszeleg az X jel. Elsőnek nem is láttam meg, vagy csak az a agyam nem volt képes felfogni, hogy Ciklon szeme olyan hófehér akár a haja, és egyenesen a kezeiből csapnak ki azok a villámok, amikkel az ellenséges csapatot tépázza.

- Szóval Ciklon. - gondolkozok magamban hangosan és már venném is le a fejemről a sisakot, de végül magamon tartom. Így legalább nem fogják tudni, ki vagyok.

Aztán meglátom, hogy Logan vadul ráront egy másik, ismeretlen mutánsra, akinek valami sisak van a fején, és az ütések tompa pufogása között fémes hang üti meg a fülem. Az a nagydarab, a sisakját használva állja Logan ütéseit, míg Logannek szaporán jár a keze, és nehezen látom meg a gyors mozdulataiban, mi van a kezei között. Pontosabban, az ujjai között. Mintha kardok lennének a két ujj találkozásánál, amik egyenest a bőre alól nőnek.

Piszkosul fájhat, ha azok ki-be járnak a testében!

És míg ők ketten elterelik a figyelmet, a nagy hercehurca közepette Charles Xavier professzor, az a professzor, aki álmaimban is fel-feltűnik, kigördül a nagy semmi közepéből és egyenesen egy ház ajtajához megy. Mindenki figyelmét elkerüli, és én is nehezen vettem észre csak, de észre vettem és ez a lényeg.

Félve, de felállok, ám a negyedik lépésemnél, szó szerint megremeg a föld a lábaim alatt, akárcsak a ház. Furcsállón nézem végig, ahogy egy, a magasból érkező, palástot és furcsa sisakot viselő idegen is kérés nélkül bemegy a házba miközben a vas és ami fémből van, a motorommal együtt, messzire elkerül a környékről.

Zavaros az egész, az ösztönöm azt kiáltja, hogy segítsek a harcban, de tudom, hogy nem ez az igazi küldetésem.

Ugranom kell! Pontosan akkorát és olyan erővel, hogy sikeresen magammal is vigyem a professzort. De lehet erre most még talán nem is vagyok képes, lehet elkések, vagy sikerül és egyenesen vissza a jelenbe ugrok, de üres kézzel, félholtan.

Mit keresel itt?

Megtántorodok az idegen hangtól a gondolataim között, és automatikusan körbenézek. Sehol senki. Eszembe jutnak Kitty szavai, és az agyamban máris átlendült a kapcsoló. Telepatikus képesség!

Nem szabadna itt lenned!

- Muszáj! Mert ha most nem vagyok itt, maga sem lesz ott, mikor szükség lenne magára. - furcsállom, hogy hangosan kimondom a szavakat, miközben teszek egy-két lépést előre és reménykedek, hogy engem ne vegyenek észre. - Professzor, kérem!

Nem hiába történt az, ami!

- Tudom! De meg kell tennem. - a hangom suttogás csak mégis érzem, hogy ő tisztán hall mindent.

Látom a helyet, ahova ugranom kell, és egy lépéssel átívelem a távolságot, de arra nem készülhettem fel, ami odabent vár.

A ház alapjaiban kiemelkedett a földből, reszketve omladozik darabjaira, miközben, Logan és a vas sisakos alak ide oda püfölik egymást. Ciklon pedig eléggé vesztésre áll a vetélytársa ütlegelésétől. Ráadásul a hajdani nappaliban egy éj fekete szemű, lángvörös hajú nő, szemben áll a professzorral.

Aztán a ház, abban a minutumban, ahogy a vörös hajú nő, feltehetőleg Jean, közelebb lép a professzorhoz, magasba emelkedik és mindenki úgy viselkedik, mintha egy zuhanó liftben várnánk a becsapódást.

Logan a plafonra szorulva, az idegen sisakos alak szintúgy, kifeszített testtel próbálkozik szó szerint kitépni magát önmagából, sikertelen. Ciklon és a másik nő összegabalyodva egy sarokba préselődve tűrik a fülsiketítő hangot, míg az utolsó jelen lévő, aki  nem lehet más csak Magnetó a konyhából nézi végig, miként esik darabjaira az egész ház.

És a professzor csak ül, és mintha mosolyogna, de tudom, hogy Jeannel beszélget.

Az ereje hatalmas, két kézzel kell kapaszkodnom, hogy ki ne repüljek a mögöttem lévő ablakon. Ám a mi legjobban megdöbbent, hogy az ereje és amit maga körül tesz, rettenet hasonlít arra, amire én is képes vagyok.

- Nem kell ezt tenned! - Charles hangja távolinak tűnik, főleg, ahogy látom, miként küzd az életben maradásért. Jean nem szól, pusztán felemeli a kezeit és egyenesen a professzorra irányítja az erejét.

Aztán egy pillanatra, megáll az idő is.

A vörös hajú lány rám néz, és már nem fekete, hanem segélykérő könnyes zöld írisze van.

A professzor is rám néz, de ő a fejét rázza.

Én pedig lépek.

Abban a pillanatban, ahogy az idő újra a rendes kerékvágásába kezd, valami villan előttem, és egyenest a professzor felé tart, mintha egy erőtér lenne, ami késként szaggatna szét bármit, legyen az akár élő ember, vagy áthatolhatatlan burok. Egyetlen ujjal érek hozzá a professzorhoz, azt is csak a pillanat töredékéig érzem, aztán a villanás beterít mindkettőnket.

Kátrány, hamu és füst keveréke ömlik az orromba, ahogy nagyot szívok a levegőnek mondott valamiból.

Sikerült!

Ahogy kinyitom a szemem, feltárul előttem a jövőkép. Tűz, pusztítás és káosz. De most valami más. Valami, pontosabban valakik hiányoznak a képből.

- Miért hoztál ide? - meg sem lepődök, amikor szemben találom magam Charles keserű tekintetével. Gondoltam, hogy ez lesz az első kérdése hozzám.

- Máshova nem lehetett. Ez még nem történt meg, tehát minden, mai itt van relatív létezik. Akár maga is.

A professzor tekintetében látom a felismerést, és halvány mosoly fut át ráncos arcán.

- Akkor mégiscsak jól választottam.

Az öröm, hogy sikerrel jártam, pillanatnyi ugyanis, az égben valami villant, majd a következő pillanatban azt látom, hogy furcsa, robotok szállnak alá. a félelem azonnal úrrá lesz rajtam, és keresni kezdem magam körül Kittyt. Aki sajnos, nagyon messze van tőlem még.

- Menj! Siess, mielőtt ideérnek az őrszemek. - gurul távolabb előlem Charles és érzem, hogy félelmet nem ismerve áll hozzá a harcnak.

- Várjon! - torpanok meg és vetem meg a lábam a törmelékek között. - Szóval ha most visszamegyek, nem találom meg a levelet sem? Most akkor...

- Levelet? - fordul hátra hozzám kérdőn és egy töredéknyi idő alatt felismerem a rettegést a szemében. - Nem! Az nem lehet! Még nem...

Nem hallottam a válaszát végig, mert két vékony kéz olyan erővel ragadott magával, hogy a fejem is megsajdult és szó szerint dobott el egy olyan világba, ahol nincs semmi.

Nem érzek semmit, mintha lebegnék, vagy épp zuhannék. Vagy egyszerre mindkettő és egyik sem.

A hangok, az illatok eltűntek, csak én vagyok és ez a vakító fehérség, ami még a lehunyt szemhéjamon keresztül is bántó.

És a hideg. Rettentő hideg van!

- Irys! - valahonnan valaki a nevemet kiáltja, bár lehet csak a fejemben hallom, de eléri, hogy az eddig csukott szemeim végre felnyílnak.

Hó, tömérdek hó és még több hó, mind úgy ölel körbe, hogy ne érezzek se hideget se meleget. 

Lélekszakadva kapok levegő után és kezdek el ásni azonnal.

Aztán a kezem megtalálja a kiutat és erős fény jut be a kis lyukon.

Bárcsak maradtam volna a helyemen.

Abban a pillanatban, ahogy kiástam magam derékig a hó fogságából, csak egy valamit láttam. Egy zöld kezet, ahogyan felém rándul, vad, állatias morgással kísérve. És már repültem is!

Hangos nyekkenéssel csapódok neki egy fa törzsének és most fejjel előre bukok a hóba, ami már vörös a kiserkent véremtől.

- Jézusom! - támasztom fel magam, de már menekülőre is kell fognom, mert a zöld kéz tulajdonosa egyenesen felém rohan dúvadként. - Basszus, Hulk! - még időben tudok ugrani az ökle elől és most mögé kerülve érkezek le. - Ó a fene... - kövér vércseppek az orromból tudatják velem, hogy ez az ugrás kissé fárasztóbb, mint gondoltam. Mondjuk, nem is csodálom, azok után, amit véghez vittem. Vagy nem. Azt se tudom, sikerült e egyáltalán, vagy csak hallucináltam az egészet!

Hulk dühösen keres, és mikor megtalál vastag felhőt ereszt az orrlyukaiból, mint egy felbőszült bika én pedig jobbnak látom feladni az elmélkedést és futásnak eredek.

Csak hamar meglátom az álcázott Quinjet körvonalait, és már hallom is, hogy fegyver ropog a közelben, meg ágyú, ha tippelnem kéne, talán légvédelmi.

A bosszúállók itt vannak. Bár hogy hol van az az itt, arról fogalmam sincs.

- Hé! Nagyfiú! Állj le! - fékezem le magam és félve, de megfordulok Hulk előtt, aki még mindig üvöltve rohan felém. - Állj már meg baszki! - kiáltom el magam, felemelt kezekkel magam előtt, mire Hulk megtorpan és fújtatva, centikre tőlem megáll. - Nem én vagyok az ellenség...remélem...szóval menj és zúzz mást szét!

- Hulk zúz! - dörmögi eltorzult hanggal, majd mögém néz és egy ugrással átrepül felettem.

- Végre! - támaszkodok a térdeimre és eresztem ki a bennrekedt levegőt. - Zúzz. Ez az! Hajrá! - fáradtan rogyok vissza a hóba, miközben bomba robbanások, fegyverek visszhangja és egy szónikus löket hangja kíséri a lihegésem. - Na jó, megyek én is. - Lassabb tempóban ugyan, de elfutok arra, amerre Hulk elindult és bízom a legjobbakban.

A fák között trappolva, lassan kibontakozik nem sokkal alattam egy csata képei, egy számomra idegen hegylánc kellős közepén, ahol sok katona, fekete egyenruhában a végre csapattá verődött Bosszúállókra támad, de ők egységes erővel sorra győzik le a vélhetően Hydra katonákat.

Stark az égben lövöldözik egy hegyfalba épült bázisra, de azt valamiféle erőtér védi, míg Clint és Natasha egy terepjáróban fogadja és viszonozza az őket ért lövéseket. Thort alig látom, a kalapácsát használva folyton változtatja a helyzetét és Hulk is csak az ordításai után követhető nyomon. És végül berobban a képbe a kapitány is, egy motorral, ugrik át egy nagy dombot és dobja el a pajzsát két ellenséges motorosra, akik épp Clint-Natasha párost szemezte ki magának. A pajzsa flipperlabdaként terít le mindenkit, aki az útjába áll, majd könnyedén repül vissza a kapitány kezébe.

- Na ez valami. - nevetem el magam és futok le a domboldalon, félig már csúszva a havon. Csak most látom meg, hogy a ruhám, hasonló ahhoz, amit Nat adott egyszer, de nagyon úgy fest, ezt saját kézzel készítettem, mert eléggé No Name.

Az említett Natasha, ahogy épp a kocsiról leugorva leterít három katonát is, majdnem előttem ér földet és már rám is emelné a kezét. Meglepetten áll meg felhorzsolt arccal, de feszülő izmokkal és beletelik neki pár pislogásba, mire felfogja ki is vagyok.

- Irys? - mielőtt szólhatnék bármit is, hirtelen magához ránt és megölel. - Azt hittem, sosem látlak! - úgy szorított, hogy félő, ha eddig nem is érte kár, majd most ő eltöri a bordáimat. És ahogy ölelt, a fülében lévő headset-ben hallottam, ahogy Clint, Stark és Steve egyszerre ismétlik a nevem kérdőn. Aztán hallani, hogy a távolban nagyot zeng valami majd ahogy Stark káromkodik és Steve azonnal rászól! - Hol voltál? Miért nem reagáltál egy email-re sem? Hová tűntél el? Égre földre kerestelek!

- Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de milyen napot írunk ma? - bontakozok ki az öleléséből, és ezzel a mozdulattal magamra is rántom, elfeküdve a földön, mert egy katona már lézeres távcsővel befogta a lány hátát. Csak fél méterre, egy fa bánta az akciót, és nem ő.

- Köszi. - hajol el tőlem, majd könnyed fordulattal előrántja a pisztolyát. - Clint?

- Intézem. - hallatszik a válasz és már látom is, ahogyan a távolban egy nagyobb darab hókupac a rejtőzködővel együtt a magasba repül.

- Miért kérded? - fordul vissza hozzám Natasha és futva Clint felé iramodik, én pedig követem őt.

- Álljunk csak meg egy pillanatra. Senki nem reagál arra, hogy a kapitány azt mondta,  hogy beszélsz? - hallani Stark felháborodott hangját, majd robbanások sorozatát a közelből.

- Nem tehetek róla. - Steve hangja egy pillanatig elnémul, majd csak azt látom, hogy alig néhány méterre tőlünk, az úton, egy furgonnal szemben halad, majd tigris bukfenccel átlendül a motorján, de ahelyett, hogy eleresztené azt, a kormánynál fogva maga elé rántja a motort, és nekidobja a furgonnak. - Kicsúszott a számon.

Valahol legbelül érzem, hogy ez a beszólás nekem szól és mikor összetalálkozik a tekintetünk, egyszerre mosolyodunk el. Steve szalutálva int felénk, majd futva halad előre, a bázis épülete felé.

- Tessék. - nyújt át nekem is egy headsetet Natasha, majd mikor már mindenkit hallok, újra Clint felé vesszük az irányt. - A kérdésedre válaszolva, két hét.

- Mi két hét? -  Az egész annyira sűrű és hangos, hogy ha nem tudnám, fogalmam se lenne róla, hogy Thor pörölyét hallottam útközben, ahogy Steve pajzsán koppant.

Natasha ügyesen leszedett néhány fán lopakodó ügynököt, és ahogy haladtunk előre olykor a saját kezemmel védtem ki az őt érő lövedéket. - Két hete se híred se hamvad.

A fülemben folyamatosan ment a duma, arról, hogy Steve rászólt Starkra. És hogy Stark végre odabent van, keresi a jogart. Loki jogarát ugyanis ellopta a Hydra, félő, hogy kísérletezés miatt. De a mit Natasha mondott zaklat fel a legjobban. Két hete? Hiszen alig egy napot voltam távol!

Az utolsó kanyarban, mikor már majdnem odaértünk Clinthez, valami a fejem fölött elhúzott és alig méterekre tőlünk a földbe csapódott. Félve néztem magam mögé és elképedtem, hogy a hó, az alatta megbújó fű, de még a föld is parázslik a lövés nyomán. - Szóval Loki jogara, mi? - kiáltom el magam dühösen.

- Nat! Kéne egy kis segítség! - Clint fájdalommal küszködő hangja a fülemben nem sokat sejtet.

- Azonnal. - Aggódva nézünk szét a terepen, de az, ami az előbb ránk lőtt és nem hagyott maga mögött semmi mást csak füstölgő földet, még mindig ránk céloz.

- Majd én! - harapom be a szám erősen, majd a következő pillanatban már ott is találom magam a négy Hydrás ügynök között. - Sziasztok fiúk!

Nem tudom honnan ez a fene nagy bátorság, és erő, de olyan ruganyos a mozgásom, és pontosan tudom, mikor hova kell rúgnom, vagy épp ütnöm, hogy félő, az elfelejtett két hétben szuper ügynökké avanzsáltam magam.

Nem fárasztó a mozgássor, mégis elered az orrom vére, mire végzek a tereppel. Félig eltakarva az arcom mutatom fel Natashának egy ujjamat, majd sietve letörölve egy hókupacban a vért az arcomról, tovább futok.

A helyzet elszomorító, ugyanis Clint egy fa tövében az oldalát szorítva némán szenved. Eltalálták.

- A bunkerből lőttek... - nyögi nehezen, míg Natasha két kézzel fog rá a sebére.

- Ha lenne valaki szíves és elintézné... - szól bele a lány a készülékébe idegesen. Alig telt el fél perc, egy hatalmas ordítás közepette szinte berobbant a képbe Hulk és egy két karcsapással porrá zúzta a bunkert. - Köszi.

- Segítek! - nyúlok óvatosan Clint karja alá és ketten együtt lábra állítjuk. - Kettőtöket nem biztos, hogy tudnám, de őt lehet... - be se tudom fejezni a mondatot, mert a szám szélén alattomosan csordogáló vérem befolyik a nyelvemhez és azonnal elkap a hányinger a vas ízre. - A fene!

- Irys, mi a baj? - néz rám a lány aggódva.

- Semmi. - törlöm le a vért az orromról.

- Mutánsokat engedtek ki. - csendül fel Steve rosszat sejtető hangja. Clint csak bólogatni tud, a fejemben pedig összeállt a kép.

Mutánsok? Itt? Tehát ez lenne az a bizonyos "mellékhatás"!

- Merre mentek? - kérdem a fáradt Clintet, ő pedig egy ujjával egy messzi pontra mutat. - Nat?

- Menj csak elbírom. - biccent a fejével, majd magára helyezi a férfi egész súlyát.

A szívem hevesen dobog, ahogy futásnak eredek és időközben ugrok, hogy azok a lövedékek még véletlenül se tudjanak eltalálni.

Végig pásztázom futás közben a terepet, és mikor meglátom a friss hóban a lábnyomokat, már tudom merre kell mennem

Szóval, az eddig csendesen élő mutánsok, mostanra kitörtek, mindazért, amit tettem. És mi van, ha ez csak egy a sok közül? Mi van akkor, ha több rossz lett, mint jó?

A gondolataim teljesen elvették a figyelem és csak egy apró pillanatra láttam meg azt a lányt, centikre tőlem, akinek élénk vörösen villant a tekintete és akinek egyenesen a karjaiba rohantam.

Aztán már csak a hóra emlékszem és a nyugtató hidegre.