Huszonkettedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Fuh, te jó ég! Rég jártam itt!

És ez engem is kissé kiborít, nem akartam ennyire elhanyagolni a blogot, és mentségemre nem is nagyon tudok mit felhozni. Talán csak annyit, hogy huszonöt évesen, dolgozó emberként nem elég a napi 24 óra. :)

De nem akarlak titeket untatni, inkább olvassátok a folytatást és ha még akartok, írjatok róla valami kis véleményt is.

Nem tudom ígérni, hogy jövő héten lesz új rész, csak annyit, hogy igyekszem összeszedni magam addigra :)

Addig is sok sok puszi és ölelés NEKTEK, olvasóknak!

Amber,

Ne tedd meg!

Bármit is súgjon az ösztönöd...

NE CSINÁLD!

Gondolkozok és gondolkozok.

Súgja? Szinte ordítja a fülembe az ösztön, hogy tegyem meg!

De mennyi embernek tennék jót azzal, ha visszahoznám a professzort?

És mennyinek ártanék?

Merre billenne a mérleg nyelve? Mekkora áldozatot kell hozni a jó cél érdekében?

Mi az, ami meghatároz minket? A döntéseink, vagy az értük vállalt felelősség?

- ...de ha visszahozzuk és megváltoztatjuk vele a jelent, vagyis ami akkor már múlt lesz, lehet csak azt érnénk el vele, hogy később hal meg. És lehet ez az egész valami...

- Nem érdekel! - szólok közbe remegő hanggal. Kitty félve néz rám, és tudom, jól, ő is annyira retteg, mint én. A pulzusszámom az egekben, a kezem már percek óta erős szorításban és a szám belsejéről ne is beszéljünk. De már nem tudok tovább gondolkozni ezen, döntenem kell és amúgy is meguntam a lány ingázását a terem egyik végéből a másikba. - Szükség van a professzorra. Szétestetek nélküle. És félek ez csak rosszabb lesz. 

- De ha visszajön Jean is? És nem épp a jó oldala?

- Akkor már tudni fogjuk, mit kell tenni. - szívom mélyre a poros levegőt és emlékeztetem magam, hogy a sok információ halmaz közül ki is az a Jean. Ó, jah, a Főnix! Értem! Igen, hát őt, ebben az állapotában nem szeretném látni.

- De csak mi. Senki másnak nem lesz tudomása erről! És ez nem csak ránk lesz kihatással. Ketten pedig kevesek vagyunk ellene. És ott van Magnetó is.

- Egyáltalán képesek vagyunk rá? Mármint arra, hogy visszaküldesz az időben? Csináltad már valaha máson is? - teszem fel a lényeges kérdést, majd mindketten némaságba bújunk.

- Csak én voltam eddig aki... - Kitty hosszasan nézi a kezeit és finoman meghúzogatja az orrát, majd felnéz rám, bátorságtól, csillogó tekintettel. - Próbáljuk ki. - emeli fel mindkét szemöldökét kérdőn, de abban a pillanatban le is ejti - Nem fog menni!

- Miért? - ropogtatom ki végre az ujjaimat hangosan. - Lassan, fokozatosan haladunk, te is csak annyit teszel, amennyit bírsz, vigyázok rád és ha valami baj lenne...

- Nem, nem azért. - rázza a fejét dacosan. - Itt nem percekről van szó, nem is napokról, hanem egy egész évről. Még ha én túl is élném, a te agyad szinte felrobbanna!

- Kétlem. - nevetem el magam, bár pontos okát magam sem tudom miért. - Tudod, kaptam valami szert, ami meggyógyít folyton ha bajom esne. Valami öngyógyító izét.

- Logan vére? - néz rám kerek szemekkel, majd meg se várva a választ tovább beszél. - Azt tudom, hogy valaki betört anno a laborba és ellopott egy s mást, köztük Logan vérmintáját is, de hogy pont te?

- Stark te kis hazug...

- Hogy ki? Á, mindegy is!  - legyint rá a kérdésére, majd izgatottan közelebb lép hozzám. - Akkor ez azt jelenti, hogy elméletileg a sejtjeid visszaépítik magukat. Ez szuper!

- És veled mi lesz? - mutatok az orrára, mire ő is odakap egy ujjal. - Rád ki fog vigyázni, míg én odaát leszek? Valaki kell, aki felügyeli az eseményeket!

Kitty hosszasan gondolkozik a válaszon, majd ahelyett, hogy ki is mondaná volna őket, kézen fog és maga után húz.

Tudom jól, hogy az a fal, nem fog frontálisan ütközni a fejemmel, mégis halk sikkantás hagyja el a számat, mikor átérek rajta. Újra a folyosón vagyunk, de most nem állunk meg, Kitty csak húz maga után, egyik falat a másik után átlépve, mígnem az udvarra érünk, egy szökőkút közelében.

- Várj meg itt! - ereszt el és meg se várva a válaszom, elrohan az egyik beszélgető srác csapathoz. Látni, ahogy a fiú, akit óvatosan megszólít, és aki nem lehet több mint tizennyolc, teljesen oda van Kittyért, ahogy a lánynak se közömbös a szőke fiú, mégis félősen hívja oda magához és szinte retteg, ahogy körbenéz. Hosszasan beszélgetnek, halkan, és pontosan látni, miként reagál a srác Kitty tervére. Akárcsak Steve.

- Ne gondolj rá! Ez most nem róla szól! - csitítom el magamban az emlékeket és próbálok másra figyelni.

Ez a hely, csendes, a maga iskolás módján is. Azt várná az ember, hogy mindenki a képességeivel kacérkodik, versenyeznek egymással, de ahogy körbe nézek alaposabban is, talán egy két olyat látok, aki használja a képességét. Az egyik ilyen lány, épp egy ha tövében meghúzódva lapozgat valami könyvet, miközben folyton folyvást láthatatlanná válik, pusztán a könyv a kezében ami elárulja hollétét. Egy másik pedig olyan gyorsan lapozza a füzetét és mindeközben ír is bele, hogy a szemem nem tudja követni. Le merném fogadni, míg élt a Professzor, ez az iskola tele volt élettel.

- Irys... - bök oldalba finoman Kitty, én pedig visszatérek a képzeletemből, amiben én is egy tanuló vagyok a sok között. A fiú most közvetlen előttem áll. Magasabb nálam, de kölyök képe miatt, simán letagadhatná a korát. - Ő itt Bobby. - mutat egy ujjal a kissé dühös fiúra. - Bobby... kérlek...

- Ez egy hatalmas őrültség! - a hangja sokkal mélyebb, mint amire számítottam. - Bele is halhatsz Kitty. - Úgy beszél a lányhoz, mintha én ott se lennék, sőt! Még zavaró tényezőnek is érzem magam. - És mégis mi a bizonyíték rá, hogy sikerül? Azt mondtad, erről nem tud majd senki sem.

- Csak mi. - javítom ki halkan. - Vagyis, lehet, csak én. Ha jobban bele gondolsz...

- Az a lényeg, hogy mi tudni fogjuk. - vág a szavamba Kitty. - Kérlek! Megmentenénk!

Bobby hosszasan néz farkasszemet Kittyvel, látni a mimikákon, hogy ugyanarra gondolnak mindketten, majd a srác, összepréselt ajkakkal az égre néz és alig láthatóan, de bólint.

- Köszönöm! - ugrik azonnal a lány a nyakába, de pillanatokkal később, fülig pirulva el is ereszti a fiút és szégyenlősen félre áll. - Nos? Akkor?

- Keresnünk kéne egy nyugis helyet, azt hiszem. - fordulok el mosolyogva tőlük és akaratlan is magamat látom bele az előbbi jelenetbe.

Vajon ő is gondol rám?

Vagy már rájött, hogy nem a neki való lány vagyok?

Csak remélni tudom, hogy igen. Hiszen ez az igazság.

   Szóval próbálj valami nyugodt dologra gondolni. Egy szép rétre vagy...

- Vagy a madarakra. Oké. Igyekszem. - Kényelmetlen az asztal amin fekszem egy sötét kis szobának a közepén, vakaróznom kell, és érezhetően az idegszálaim az égre merednek. Félek! De azt mondták, ezt a helyet már évek óta nem látogatta senki, és itt biztos nem zavarnak minket. Viszont ha baj lenne...

- Csukd le a szemed. És sajnálom, ha fájni fog.

- Előre bocsánatot kérsz mi? - kuncogok, idegesen és végre abba tudom hagyni a fészkelődést.

- Biztos, hogy csak Logan képességét kaptad meg? - szól közbe a srác, és bár nem látom, de érzem a hangszínéből, hogy nevet magában. - Na őrá még egy kicsit se gondolj!

- Igyekszem. Madarak. Vízpart. Szél. Csend. - mantrázom és ellazítom az izmaimat. - Próba szerencse.

Nem szól senki egy szót sem.

Elsőnek nem is érzek semmit.

Aztán éles fájdalom hasít egyenesen a koponyámba, viszont a sikolyom elcsitul valahol a sötétségben.

Csak az ébresztőm hangosodó csipogása, ami megtöri a csendet körülöttem.

Nehezen tudom csak kinyitni a szemem és nagyon fáradt vagyok. Mintha elütöttek volna és az izomláz a csontjaimban lüktetne.

Bágyadtan ülök fel és mire kitisztul a látásom, felismerem a kis lakásom még kisebb szobáját. A saját ágyamban a saját házamban vagyok.

Szédülve nézek körbe és keresek valami kézzel fogható dolgot, amiből megtudom, hova kerültem.

Az óra szerint reggel fél hét van.

Mikor keltem én utoljára ilyen korán?

Az agyam sebesen forgatta az emlékeket, de a közelben hallatszó zajok máris beigazolták a gyanúmat.

Csak futva láttam meg szőkére festett tincseimet, ahogy pizsamában indultam útnak a konyhába. A szívem hevesen dobogott, a fülemben lüktetett és cseppet sem akart csitulni.

A lépcső alján a falba megkapaszkodva tudok megállni és körbenézni a kis otthonos lakáson.

Fényképek anyáról és apáról.

Díszek, amiket még a nagyitól kaptam.

És az ismerős csoszogás a konyhapult mellől...

- Jó reggelt, Irys. Hogy aludtál? - Nagyapa hangja, mint a legszebb dallam egy hegedűn, úgy csendült meg, ráadásnak, ahogy beszélt felém fordult és megmutatta magát teljes valójában.

Mosolyog, homlokán és a szája körül vastag ráncok szaladtak, barna szeme szarkalábakkal teli, de a kezében lévő habverő elárulta, hogy korántsem olyan idős, mint mutatja magát. Sajnos a kém szakma ártalmasabb a külsőre, mint hinné az ember.

- Nagyapa. - suttogás csak a hangom. Félek előre lépni, mert talán a lábaimból is kifutott az erő.

- Irys, olyan sápadt vagy, baj van? Beteg vagy? Látod? Ezért akartalak megnézetni valakivel. - teszi le az omlettes tálat és jön felém aggódva.

Nem tudok szólni egy szót sem, csak elsírom magam és két lépéssel a nyakába vetem magam. Erősen csapódok neki, megnyekken az érkezésemtől, de azonnal át is ölel és finoman simogatni kezdi a hátam. Én pedig csak sírok. az emlékek, az érzések százszorosára nőnek bennem minden másodperccel, ambivalens érzelmek hadakoznak a mellkasomban. - Kincsem, baj van?

- Nem, semmi. - tagadom le és sietve letörölgetem a könnyeimet. - Semmi csak... jó újra látni.

- Újra? - tol el finoman magától és azonnal a homlokomra tapasztja a kezét. - Biztos hogy nem vagy lázas?

- Nem, nagyapa, nem vagyok! - nevetek fel sírva, és bár a könnyeim folyamatosan jönnek és jönnek, én próbálkozok a törlésével minduntalan. - Nagyon is jól vagyok. Csak... csak rosszat álmodtam.

Ez volt az első hazugság, ami eszembe jutott, és már bánom is, hiszen talán egyszer ha hazudtam neki és azt is jobban megbántam mint valaha bármit is. De kénytelen vagyok.

Viszont nagyapa arca azonnal elkomorodik és érezhető a bánata, ahogy belengi a körülöttünk lévő teret.

- Jaj, drágám, ami történt az... szörnyű. - A szemei csillognak az érzelmektől és furcsán elcsuklik a hangja a mondat végén. - Bárcsak ott lettem volna. Tudom, hogy ez neked is nehéz, de sajnos nem menthetsz meg mindenkit.

Hosszasan gondolkozok, hogy vajon miről is lehet pontosan szó, de nem jut eszembe semmi, ami miatt rosszul érezhetem magam. Vagyis...

- Hányadika van ma? - kapom a fejem össze vissza, keresve egy újság után.

- Huszonhat. 2012. Miért? Kicsim, tényleg ne nézesselek meg egy orvossal? - fogja meg finoman a vállam és fordít teljesen szembe magával. - Irys?

A szó a torkomra forrt, a légzésem kihagy, ahogy a szívem is és szinte azonnal elkap az émelygés.

Szóval csak két napja volt?

- Anna... - suttogom reszketve a lány nevét.

A testem reagál, és a fejem pillanatok alatt változik kitörni készülő vulkánná.

Ordítva kapok automatikusan a halántékomhoz és esek térdre, míg nagyapa a nevemet skandálva magához ölel, hogy tompítsa a remegésem.

Nem hallom mit mond pontosan, talán biztat, talán épp segítséget kér. De azt érzem, hogy kezdek ketté hasadni és ezt kicsit sem képletesen értem. Az agyam felmondja a szolgálatot mielőtt bármit is tehettem volna én pedig sikoltva zuhanok a mélybe, pontosabban csak a padlóra.

- Te jó ég! - tompa fiú hang fogad és halk szipogás, mikor felismerem, hogy újra az intézetben vagyok, a padlón feküdve arccal előre. Szédülve emelem fel a fejem és elképedek a vér mennyiségén. Nem érzek fájdalmat, se azt, hogy honnan jött ez a rengeteg vér, de az a nagyobb tócsa azért, ott csillog centikre az arcomtól. - Irys, mondj valamit! - A fiú, Bobby hangja közelebbről és határozottabban szól már, de még mindig olyan távolinak tűnik. - Csak szólalj meg, vagy hümmögj. Kérlek!

- Semmi... - nyögök fel vontatottan, és látom, ahogy a sós könnyek elvegyülnek a vértengerben. - ...bajom.

- Hála az égnek! - erős ujjakat érzek a vállaimon és segítenek fel a földről. - Gyere, ülj le ide. Csak nyugodtan. Hé? Minden rendben? - látom, ahogyan integet előttem és közben a szememet figyeli de olyan lassúnak tűnik a mozgása, mintha Slow motion verzióban látnám a valóságot. - Kitty? Veled is minden oké? - fordul hátra, majd csak azt látom, hogy egy hosszú barna hajtincs elsuhan mögötte és halkan szipog. - Kitty?

- Menj. - lököm meg erőtlenül a fiú kezét és bólintok, hogy én megleszek.

Bobby hezitál egy ideig, de a szíve végül megnyeri a csatát és utána ered a lánynak.

Halkan hallom őket.

Kitty sír, rettenetesen panaszos a sírása, zokogva meséli el, mit látott.

Ugyanis látott mindent!

És nem csak azt, ahogy a nagyapámat meglátom.

Azt is, miért borultam ki és kerültem vissza a jelenbe.

Látta ahogyan az a valami becsapódik az irodaházba.

És látta, mi történt pontosan Annabellel!

Látta, hogy megöltem őt!

- Itt meg mi folyik?

Idegen, és nagyon dühödt női hang üti meg a fülem, azonnal felkapom rá a fejem és védekező pózba rántom magam, de mikor meglátom, hogy csak a fehér hajú idegenvezetőm az, megnyugszok. - Te jó ég! Irys! Mit csináltál magaddal? - néz rám elsápadva és ahogy van, nem törődve a síró lánnyal és az őt vigasztaló fiúval elém rohan. - Miért vagy tiszta vér?

- Ez nagyon de nagyon hosszú sztori. - nyögöm halkan és ülök vissza az asztal szélére.

- Azt hiszem, van elég időnk, hogy elmagyarázd! - a nő hangja ellenkezést nem tűrő, és látom, hogy aggódva keresgél szemmel valami törlőkendő után, mindhiába. - Nos?

- Szerintem ezt később is megbeszélhetitek, nem? - újabb idegen hang, férfi, dörmögős és kissé nem törődöm. Még fátyolosan látom, ahogy az a furcsa frizurás alak felénk közeledik, de aztán olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki kirántotta volna alólam az asztalt, és a világ eldőlt 90 fokban, egyenesen bele a sötét semmi közepébe.

- És mégis mikor akartátok elmondani nekünk? A tanáraitok vagyunk, igen, de nem csak azért vagyunk itt, hogy tanítsunk titeket. Felelősséggel tartozunk értetek és ti kockáztattátok az életeteket egy elmélet miatt?

A nő ismerős hangja ébreszt fel. Meghökkenek, amikor meglátok, hogy egy tiszta és világos környezetben vagyok, műszerekre kötve, nyakig betakarva. Valamiféle labor lehet, ami olyan csúcstechnológiás kütyükkel van tele, amit még Stark is megirigyelne. - Ti még gyerekek vagytok! Nem dönthettek egy ilyen kérdésről csak úgy!

- Talán ha a lányt is megkérdeznénk, többre jutnánk. -  a morgós hang a másik oldalra fordíttatja velem a fejem és közelről láthatom meg, miként parázslik még a szájában lévő szivar vége. - Halljuk!

Állom a tekintetét, bár rettentő félelmetes az biztos, de végül belátom, hogy nincs értelme titkolózni többet.

- Hát jól van. - ülök fel az ágyban és egy rántással veszem ki a mérőket a pólóm alól, mire a gép hangos sípolásba kezd. - Kezdem az elején. A nevem Irys Roth. Mutáns. A képességemről azt hittem egy ideig, hogy szimpla teleportáló. Aztán rájöttem, hogy nem. És most Kittyvel vissza akarjuk hozni a professzort. Azt hiszem az ő történetét már ismerik.

- Az lehetetlenség. - rázza a fejét a nő dacosan.

- Nem az Ciklon! Képesek vagyunk rá! Az előbb küldtem vissza...

- Hova vissza? - kérdi a nő, Ciklon.

- A múltba. - válaszolok Kitty helyett. Néma csend telepszik a négyesre, mindenki a másikat figyeli értetlenül, egyedül én vagyok, aki még valamennyire érti is, amit beszél.

- Hogyan? - szakítja meg az elmélkedést a fickó, miközben ledobja a lábai elé a csikket és széttapossa.- Ha igaz is lenne, hogy Kitty visszaküld téged a múltba, te hogy hoznád vissza?

- Logan? - szólal meg idegesen Ciklon és hitetlen szemekkel néz a mellettem álló férfira. Logan? Szóval akkor tőle van a vér!

- Nem Ciklon! - förmed rá a nőre és határozottan végignéz a csapaton. - Pontosan tudod, mit vesztettünk. Mindannyian! Lehet, eddig csak erre a pillanatra vártunk! És nem csak a proffról van szó!

- Hanem Jeanről is, ugye? - lép felé Ciklon és egy pillanatra se veszi el a tekintetét a férfiról. - Önző vagy, ha azt hiszed, minden olyan lehet mint régen.

- Nem ezt tanította nekünk Charles? Hogy mindig higgyünk? - vág vissza Logan és állja a nő dacos tekintetét. - Magunkban? Az X-menekben? - az utolsó szónál Kitty-Bobby párosra nézett, majd felém pillantott. - És ne féljünk az újtól?

Ciklon rám néz, ahogyan  a fiatalok is, bár mindannyiuk arcáról ugyanaz a kétely sugároz felém.

- Tehát még egyszer meg kérdezem. Hogyan? - áll közelebb hozzám Logan.

- Kitty a múlt, én a jövő. Ő visszavisz abba a pillanatba, én pedig elhozom ide. Arról viszont fogalmam sincs, sikerül-e. - hatalmas gombócot nyelek le és félősen nézek le tikkelő ujjperceimre, amik akaratosan fogják az ágy szélét. - Nagy bajom nem eshet, kaptam tőled egy kis ajándékot. - nézek vissza a férfira aki nem érti miről beszélek. -  És akkor most jön a szemléltetés... - pattanok le az ágyról és az első dolgot, ami találok, egy szikét egyenest az alkaromba döföm egy határozott mozdulattal.

Ahogy az várható volt, mindenki elsápadt, sikkantott vagy csak "ú" hanggal jellemezte a produkciómat, egyedül Logan volt aki felvont szemöldökkel nézte végig, miként húzom ki a vértől csöpögő szikét a húsomból, majd a seb pillanatok alatt beforr és csak a vérfolt marad utána. - Hatvanhét százalékom volt rá, hogy sikerül, vagy elvisz. Bejött.

- Azt látom. - nyugtázza flegmán, majd elfordul, mintha ez olyan mindennapos lenne. - Szóval nem lesz bajod.

- Nem sok. - félve nézek rá Kittyre, aki halálra sápadva bújik oda Bobby mellkasához. - Legalábbis, remélem.

A lány nem szól egy szót sem, csak lassan kibontakozik az ölelésből és elém lép.

- Láttam mindent! Éreztem mindent! Sajnálom. - csak suttogja a szavakat, azokat amiket soha többé nem akarok hallani.

- Ez majd' két éve volt. Egy kicsit fogj vissza az erődből és menni fog. - fogom meg mindkét kezét, majd bátorítólag megszorítom. - Meg tudod csinálni!

Ahogy voltam, visszafeküdtem az ágyra és a hajamat félre hajtva úgy helyezkedtem el, hogy Kittynek csak ki kelljen nyújtani a kezeit.

- Talán pihenned ké...

- Nem! - vágok Ciklon szavába határozottan, mire már Logan is felfigyel. - Ez az én számból hülyén hangzik, de nincs időm. - megint hatalmasat nyelek, ahogy felnézek az aggódó lány szemeibe - Gyerünk kislány!

Kitty félősen körbe tekint, majd látom és érzem, ahogy a többiek is közelebb jönnek. Gondolom díszpáholyból akarják látni az egészet.

- Madarak. Szél. Nyugalom. - mantrázom újra, ahogyan Kitty kezei a fejemhez közelednek. - Próba szerencse.

Ismerős, koponya szaggató fájdalom kényszerít ordításra, de mire feleszmélek, már újra a saját szobámban találom magam, most valahogy kicsit éberebb állapotban.

De ezt a hangulatát a szobámnak ismerem. Leszaggatott tapéta, szétdobált ruhák, piszok és por.

Nem sokkal Nagyapa halála után, eléggé leszartam mindent magam körül. Bele értve a személyes higiéniámat is.

- Felmérés. - állok fel nehezen, zsibbadt végtagokkal az ágy mellől és igyekszem a fürdőszobámba.

Viszont a tükörképem még engem is meglepett.

A hajam csapzott, a festés lenőve és tiszta kosz. A szemem vastagon karikás, a bőröm egészségtelenül sápadt és érzem a cigaretta ízét a nyelvem alatt. - Ó, igen. Még cigizek. - magyarázom a tükörképemnek, majd ahogy vagyok, pólóstól, kisnadrággal együtt a zuhany alá állok. - Ezt majd megköszönöm magamnak.

Kettő egész órával később, mondhatni emberi alakban lépek ki a zuhany alól és öltözök át egy tisztának mondható farmerba és szakadt, de százezerszer tisztább pólóba, mint voltam.

Viszont a tükörképem, nem sokat változott, hiába mostam hajat és vagyok tiszta, attól még látni rajtam azt a gyászt, amit anno, ekkor éreztem. Amit most is érzek. Csak már nem úgy.

- Na, szóval. Mihez is értek igazán?