Huszonegyedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Érdekes irányba fordultak az események, és azt hiszem erre mondják, a képzeletnek nem lehet határt szabni!

Remélem olyan lelkesedéssel olvassátok soraimat, mint ahogy én megírtam őket.

Akik nem nagyon követik a X eket, azoknak ez a rész erősen SPOILER ALLERT!

És remélem, azoknak, akik pontosan tudják, mi és hogyan történt, azoknak az elkövetkező fejezetekben, megalkothatom azt a hiányzó kis darabot, amire jó páran hatalmas kérdőjellel a fejünk fölött néztünk.

A részhez jó szórakozást, és továbbra is várom a kommentárokat, főként a mostani rész után

Amber,

ŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁ

ŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁ

Az út, hosszú és unalmas, és nem hogy a rádióban nem adnak egy értelmes dalt sem, egy idő után, ahogy közeledtünk a birtok felé, még a jel is elmegy és csak a hangos sisterékelés válik útitársammá.

A taxis, Elliot, mint kiderült, egy kétgyerekes apuka, akit sokkal jobban feldobott a plusz pénz, mint képzeltem volna. A srácok, iskolásak, és nem igazán vannak támogatva, szóval nagyon is jó helyre került a lopott pénz. De ez a tényeken nem változtat. Lopott pénzről van szó!

- Nézze csak! - mutat jobb oldalra egy ujjával a taxis, én pedig követem.

Hatalmas, zöldített terület tárul a szemem elé, aminek hirtelenjében úgy látszik se eleje, se hátulja. Ám a sűrű farengeteg között meglátom a hatalmas, középen elterülő épületet. Hosszú, labirintus szerű sövény fogja közre a kastélyszerű házat, de a legfurcsább, hogy annyira kihaltnak tűnik, mint amennyire régi építésű.

- Elég lesz ha megáll itt. - kocogtatom meg a sofőr vállát, mire ő lassan leáll az út szélén, ami tovább vezetne, ki innen északra. - Köszönöm szépen, hogy elhozott.

- Én köszönöm, hogy elhozhattam. - fordul hátra hozzám - legyen áldott, kisasszony.

- Ne kérjen ilyet, erre nem vagyok képes. - kacsintok rá, majd felkapva a táskámat, kiszállok a kocsiból.

A szél, meglibbenti a hajam, ahogy hátra vetem, és azonnal ráérzek a nyugalomra, mai ezt a helyet körbe lengi.

A taxis csakhamar tovább gurul én pedig itt állok egy vaskapu közelében, amit már benőtt a borostyán és csak az oldalán lévő kis kőtábla mutatja, ez egy magán iskola, amit anno Charles Xavier alapított. Szóval jó helyen járok.

Kissé remegő gyomorral lépek be és nézek szét alaposabban. Nem látni embereket, nem látok mozgást, még a házon belül sem. És egy kamerát se látni! Azért ez elég furcsa, főleg ha azt nézzük, ez egy magán iskola, méghozzá mutánsoknak.

A lépteim kicsik és bátortalanok, a vállamat máris nyomni kezdi a táska súlya de a kíváncsiság felül kerekedik és hajt előre. Gyanúsan nézek körbe, hátha valahol meglátok valakit, esetleg egy vadőr szerűséget, aki sörétessel felém fordulva vár rám, de semmi reakció. Lehet itt nem is lakik már senki sem?

- Segíthetek valamiben? - Erélyes, dörmögőn mély férfi hang késztet a fordulásra, és mikor száznyolcvan fokos fordulatot teszek egy magas, izmos és felettébb morcos alakkal találom szembe magam.

Sötétbarna bőrkabát, kopott farmernadrág, bakancs, és szivar.

És a frizurájának a stílusa valamiért állatiasra sikeredett.

- Kérdeztem valamit kislány! - veszi ki a szájából a szivart és nem törődve, egyenesen a képembe fújja a füstöt. - Mit keresel itt?

- Keresek valakit. - köhögöm fulladozva, míg az alak, újabbat szív az agyonrágott szivarjából és kivételesen, most az égre ereszti tartalmát.

- És mégis kicsodát? - néz rám mogorván, félig felvont szemöldökkel.

- Charles Xavier professzort. - válaszolok halkan. Az ember, egy pillanatra megdermed, mintha nem értené a kérdésem lényegét, majd fogai közé veszi újra és nagyot szív a füstölő méregből, rám se nézve, a fejével biccent, hogy menjek utána, miközben elindul az egyik labirintusi útvonalon.

Erősen szorítom a táska pántját, az érdeklődésem lassan széttépi a bensőm. Remélem végre megtalálom azokra a válaszokra a kérdést, amikre magamtól nem tudtam rájönni.

De ahogy kilépünk a labirintusból és egy nagyobb területre érünk, megfagy bennem a vér is.

Márvány fejfák tucatja borítja a helyet, középen egy mellszoborral, aminek az oldalán egy darab fejfa áll, dombornyomattal mutatva, ki is fekszik a sírban.

" Charles Xavier

Apa, Tanító, Vezető"

- Tessék. - mutat kezében a szivarral a sírra a férfi, majd keserű tekintettel rám néz. - itt van a professzor. Nagyon úgy tűnik, ha kérdez is, már nem válaszol rá. - A szeme dühösen csillan, és azt érzem, sokkal nagyobb súlya van a szavainak, mint látni enged.

Az eddigi izgalmat felváltja a hányinger. A kezem remegni kezd és a táska kényelmesen huppan a fűben, a lábam mellett. A szemem megtelik könnyel, és azt érzem, mentem sírva fakadok, vagy csak kidobom a taccsot, nem tudom.

- Logan. - csengő hang a hátam mögül közelről érkezik és mikor megfordulok egy hófehér hajú, csinosan öltözött néger nővel találom szembe magam. Kérdőn néz rám, majd a hátam mögött álló férfira, és újra rám. - Mit csinálsz itt? - Nem is tudom, ezt a kérdést igazán kinek szánta.

- A professzort kereste. Megtalálta. - a férfi hangja dörmögő, és színtelen, lassan lép a nő elé  és egy pillanatnyi szemezés után, füstölögve tovább sétál, magunkra hagyva.

- Sajnálom, modortalan vagyok, meg sem kérdeztem...

- Irys Roth. - fújtam egy szuszra a nevem és próbáltam egyben tartani magam. - És én sajnálom. Én nem tudtam... azt hittem, hogy tudok majd beszélni vele. - nem merek hátra nézni, csak lehajtom a fejem szégyellve magam.

- Talán én is tudok segíteni. - a nő hangja kedves és reménnyel teli, de ahogy felnézek rá, ugyanazt a komorságot és bánatot látom, amit a férfiéban is. - Mond csak, nyugodtan.

- Mi történt? - percek óta böki a csőröm a kérdés, és tudom, hogy ezzel sebeket szakítok fel, de legalább tudjam meg miért jöttem hiába.

A nő hatalmasat sóhajt, majd elindul a vissza irányba, én pedig nem törődve a kis csomagommal, üres kézzel követem.

- Egy éve, a professzort baleset érte. - a cipője halkan kopog a térkőn, járás közben - gondolom tudod, ez nem egy szokványos iskola.

- Utána olvastam. - suttogom és várom, hogy folytassa a történetet.

- Az egyik tanítványa, egy telepata, hatalmas erővel rendelkezett. Túl naggyal, ami felemésztette őt is és a professzort is, miközben ő megmenteni akarta. - beszédközben kihallom azt a súlyos fájdalmat, ami arra ad következtetést, hogy ismerte a másik mutánst is. Jobban, mint bárki.

- Ezt nem értem. - torpanok meg és gondolkozok el ezen az egészen. A nő, szembe fordul velem és kérdőn néz rám. - Miért mondja el ezt nekem? Mármint, értem, hiszen kérdeztem. De azt is mondhatta volna, hogy balesetben meghalt, elütötte egy kocsi, vagy mit tudom én. - miközben magyarázok a kezeimmel kalimpálva mutatok körbe a területen. - honnan tudja, hogy megbízhat bennem?

- Pontosan tudom. - mosolyog rám, majd tovább indul, egyenesen az épület ódon ajtaja felé. - Gyere, megmutatom. - int maga után, majd átlépi a küszöböt.

A ház belülről még tágasabb. végtelen folyosók, lépcsősorok és szobák várnak, mind az épület saját stílusában.

A falakon zászlók, minden nemzetiségből, festmények, egy két fontos történelmi személyről, vagy csata jelenetről, valamint kis szobrok, vitrinek mögé zárva.

A nő, balra veszi az irány, én pedig követem.

Az utolsó ajtót nyitja ki azon a folyosón és belépve egy nagy irodát látok meg, szépen elrendezett bútorokkal és iratokkal.

- Ez volt Charles irodája. - lép az asztal mögé és lassan kihúz egy fiókot.

- Nincs szék. - szólalok fel, mikor alaposabban is körbenézek a helységben.

- Igen, nincs. - mutat egy falon lévő fényképre, és már világos minden. Egy kedvesen mosolygó, tolószékes kopasz férfi, ahogy néhány fiatallal körbevéve integet vissza rám. - Hosszú történet. - lép elém a nő, majd legnagyobb meglepetésemre, egy kopott fehér borítékot ad nekem. - Most magadra hagylak. Ha végeztél, szólj valakinek és ő szól nekem. - Kedvesen biccent felém, majd meg se várva a válaszom, ellép előlem és rám zárja az ajtókat.

Rossz érzéssel tölt el ez az egész. És ahogy megfordítom a borítékot, meglátva rajta a nevemet, ismét elkap a hányinger

A szoba egyik sarkában lévő komód ad támaszt megrogyott lábaimnak, én pedig nem zavartatva magam lehuppanok rá.

Kezd összeállni a fejemben egy kép.

Egy mondat, amit eddig egyszer hallottam csak, egy valaki szájából, most megadta a kirakós utolsó képkockáját.

Reszkető ujjakkal tépem fel a borítékot és hajtogatom szét a megfakult lapot.

      Kedves Irys!

Tudom, mi még nem ismerjük egymást, és talán sosem találkoztunk személyesen, ha lehet ezt így fogalmazni. De tudom jól, ki vagy.

És tudom azt is, mi célból vagy.

Lehet már elkéstem, lehet sosem keresed meg ezt a helyet, és sosem olvasod el a levelem, de ha mégis, kérlek!

Ne csináld!

Olyan következmények láncreakcióját indítod el, aminek hatalmas mellékhatása lesz.

Bármit is súgjon az ösztönöd, könyörgöm, ne tedd meg!

Minden okkal történik, az is, hogy most a levelemet olvashatod, az is, hogy még meg sem történt, én mégis emlékszem rád. Minden!

Tiéd a döntés, a végső szót te mondod ki, de ne feledd!

Minél nagyobb a szó, annál nagyobb a visszhang!

Tudom, hogy végül helyesen cselekszel.

                                                                                                                                     X 

Könnyes szemekkel olvasom újra és újra a sorokat, keresve valami kódot, valamilyen rejtett háttér üzenetet, de semmi. Ez a kis levél, pontosan annyi, amennyi, se több, se kevesebb.

A fülem cseng, a kezem izzad a szám kiszáradt. Sikítani szeretnék, dühöngeni, kiadni magamból a feszültséget. De csak arra vagyok képes, hogy a levelet vissza tegyem a borítékba és a fejemet a tenyerembe hajtsam.

Az a fickó, a fura frizurával, a fehér hajú nő, a professzor. Ők mind ott voltak. Találkoztam velük.

És ráadásnak, a professzor, emlékszik rám.

Vagyis csak emlékezett.

De a lényeg, hogy ez az egész, minden körülöttem valós, az eddigi apró kételyeimet is eldobta ez a kis levél, aminek még nem tudom pontos jelentését. Mire értette azt, hogy ne tegyem? Mit ne?
Talán csak egy valakitől kérdezhetek meg mindent!
- Kitty! - suttogom az ismerős nevet és azonnal letörlöm a könnyeimet, majd a borítékot a zsebembe rejtve, szinte feltépem az ajtót és kirohanok a folyosóra.

Hangos csengőszó riaszt meg és hirtelen nagyon sok ember, leginkább tinédzser korú fiú és lány özönlik körém zsibongva, mint egy középiskolában. Természetesen a furcsa pillantások és sugdolózások nem maradnak el, ahogy meglátnak, de mikor megismerem azokat a kedves, és rémült őzike szemeket, és ahogy ő is felismer, a világ megszűnik létezni körülöttem.

- Kitty. - nem törődve, elé ugrok és kétségbe esetten a kezére fogok. - Kitty Pryde, ugye?

- Igen, de te kivagy? - kérdi és óvatosan kicsúsztatja a kezeit az enyémből.

- Nem emlékszel rám? - ráncolom a homlokomat. - Délelőtt, véletlen nekem ütköztél. A parádén.

A lány hatalmasra nyitja a szemeit és csendre int, majd maga után húzva, egyenesen egy fal felé veszi az irányt. - Mi? Állj! Várj egy... - Nem tudom befejezni a mondatot, mert a szemem kénytelen vagyok lehunyni, és a szám összezárni, ahogy várom az ütközést. De nem történt semmi, azon kívül, hogy a zsivaj szinte elnémult. Kinyitva a szemem egy üres, tanteremben találom magam, Kitty pedig már elengedett.

- Ez meg mi volt? - nézek körbe, majd lassan össze teszem a képet. - Hogyan?

- Át tudok menni a falakon. - von vállat a lány, majd leteszi a kezeiben lévő füzeteket az egyik üres padra és közel lép hozzám. - Nem tudom, hogyan, de azt éreztem, ismerlek. És megéreztem benned is... azt.

- A mutációra gondolsz? - pislogok még mindig a meglepettségtől ő pedig bólint. - Ez most nagyon zavaros.

- Tudom, nekem is az volt elsőre. De a proff beszélt nekem valakiről, akit álmában látott. Egy lányt a jövőből. Azt mondta, hogy ő az ellentétem.

- Ellentét? - pislogok sűrűbben, mire a lány nagyon közel lép hozzám.

- Csukd be a szemed. - emeli fel mindkét kezét és teszi a halántékomhoz.

Időm sincs válaszolni, mert furcsa, zsibbadás veszi át a gondolataimat, majd azt érzem, a föld meginog alattam, mint egy földrengésnél.

Hatalmasat szívok a levegőből, mikor kinyitom a szemem és kevesen múlik, hogy sikítani ne kezdjek.

A folyosón állok, a fiatalok kereszttüzében, és Kitty most néz fel rám a tömegből.

Ez már megtörtént!

Ellentét! Hát persze!

A fejem hirtelen nehézzé válik, és egy pillanattal később imbolyogva állok újra a sötét és üres szobában, míg Kitty megrogyva térdel előttem.

- Baszki! - azonnal a vállára fogok és kényszerítem, hogy felnézzen rám. - Mi történt?

- Csak egy kicsit... - a szemei alatti karikák nem sok jóra utalnak, de jobban aggaszt, hogy az orra alatt vékony vércsík szalad át a szájáig. - Megszédültem.

- Gyere. - állítom talpra és segítve őt, egy székhez leültetem. - Tessék. - Kotorok elő egy zsebkendőt, még a taxis adta, hogy töröljem le a sminkem, ő pedig szipogva letörli a megalvadt vért és összegyűri a pézsét.

- Alig volt két perce... - néz fel rám kérdőn, mintha a legnagyobb hibát vétette volna az imént. - mégis, mintha... - látom a zavart a szemeiben, de félek rákérdezni a dologra, és ő magától is fojtatja a beszédet. - Már hetekkel ez előtte is sikerült visszamennem, könnyedén. De téged két percre is olyan nehéz volt vissza vinni, mintha éveket utaztam volna. - a csillogás a szemeiben, a hadarása, az izgatottságától, teljesen azt a képet mutatja felém, mintha egy Duracell nyuszival keresztezett hiperaktív lánnyal beszélgetnék. - Teljesen kifáradtam. - szuszogja már mosolyogva nézve rám, míg én mindig csak felét értem a dolgoknak.

- Szóval, a professzor mondta, hogy van egy ellentéted. Más is tudja ezt a képességet?

- Bolond lennék elárulni bárkinek is. - rázza a fejét dacosan - Neked is csak azért mondtam el, mert tudom, hogy te vagy az ellentétem.

- Vagy te az enyém. - gondolom végig a dolgokat. - Hogyan jöttél rá?

Kitty hosszasan nézi a cipőjének orrát, miközben lassan oldalra fordítja a fejét gondolkozás közben.

- Amikor a professzor... meghalt. Azon az estén, történt valami velem. Nem tudom pontosan mi, és az egész olyan volt, mintha csak egy álomban lennék. Nem láttam arcokat, se színeket, csak az alakok ugráltak előttem. Másnap a temetésen jöttem rá, hogy a ruhák túl ismerősek voltak. Ugyanolyanok voltak, mint az X -eknek most, de mégis, annyira kezdetleges. - ahogy magyarázott túlontúl sokszor pislogott és fordult el tőlem. - És mikor rájöttem, hogy az akkori fiatal X-men csapatot láttam, elkezdtem...

- Próbálgatni? Tudom. - fejeztem be helyette a mondatot.

- Te is így voltál vele? - csillogó szemekkel néz fel rám, várva a válaszomat.

- Nem pont így. Velem valahogy másabb volt. - emlékszek vissza az elmúlt évekre. - Tudod, amikor elsőnek, "ugrottam" - mutatva az ujjaimmal az idézőjelet - azt hittem, ez csak sima teleport. Olvastam róla néhány könyvet, tudtam hogy leginkább csak oda tudok menni, ahol már voltam. De ahogy gyakoroltam, megláttam a titok nyitját. - ahogy szünetet tartok, látom, Kitty nem igazán tudja látni azt, amit én látok már tisztán magam előtt. - Tudod, amikor előre haladsz, nagyon gyorsan, mondjuk motoron, vagy kinézel a kocsi ablakán, minden ami körbevesz egy idő után egységessé válik. Ezt nem látom ugrás közben.

Kitty kíváncsian pislog rám, és szívja magába az összes információt.

- Kaptam egy levelet a professzortól. - kotorom elő a papírt és nyújtom át neki. A lány hosszasan olvassa újra és újra végig futva a sorokat, talán betűről betűre. - Nem tudom, mire értheti, de...

- Én sejtem. - néz rám csillogó szemekkel Kitty és kissé remegő kézzel vissza adja a papírt.

- És mégis mire?

- Ezt nem... - nagyot nyel a mondat közben és kétségek között néz szét az üres terem falain, mintha segítséget várna valahonnan. - Ha ez igaz lenne...

- Mond már! - lépek közelebb hozzá és idegesen ráfogok a kezére. - Kérlek!

- Én a múlt, te a jövő. De ha egyszerre mozgunk...

- Nincs jelen. - mondom ki hangosan azt, amire ő is gondolt. Az agyam azonnal kattogni kezdett a gondolat meneten és szinte egyszerre mondtuk ki azt amit talán sosem szabadott volna még elképzelni sem.

- Megmenthetjük a professzort!