Huszadik fejezet

Helló Bosszúállók!

Időm engedé, s feltévén az új epizódot, ami kissé röpkére sikeredett, de annál velősebb tartalommal rendelkezik.
Remélem, mindenkinek elnyeri tetszését és megjutalmaztok, egy két hozzászólással a fejezet végén :)
Millió puszi nektek, és amint tudom, hozom a folytatást.
Oh, majd elfelejtettem!
Ha rákattintotok az úti célra, megtudhatjátok, hova is igyekszik Irys annyira! :)
Puszi, Amber,

ßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßß

- Az ég áldjon meg! - kiáltom el magam tiszta erővel és most már én csapom a földre a pizsama felsőmet, ami most már negyedjére landol a lábaim előtt. - Te szemét! Rohadt dög! - megvadult bikaként taposom ki szerencsétlen pólóm lelkét is, miközben a fejemben újra és újra lepörög az a bizonyos momentum, ami alig pár perce volt csak. Megcsókoltuk egymást! Nem csak úgy szimplán, hanem olyan szívből jövő csókkal. Éreztem rajta, a vágyat, azt, hogy mennyi ideje már, hogy valaha is hozzáért egy lányhoz. Boldognak kéne lennem, ha nem tudnám, mindeközben Peggy járt az eszében. - Utállak! Utállak! - hagyom abba a taposást és olyan erővel szorítok rá az anyagra, hogy az már még egyszer nem eshet ki a kezeim közül. Ami, mellesleg a remegés miatt volt. - Végre! - dobom bele a táskába a többi sietve összepakolt ruha közé és mindben erőmmel azon vagyok, hogy a légzésemre koncentráljak. A mellkasom ritmusosan emelkedik és süllyed, miközben a szívem kezdi feladni a harcot. Nagyon ideges vagyok. Ennyire még talán sosem voltam.

Miért nem láttam előre? Pedig tudtam! Neki egy szerelme volt csak. Hiába érzem azt, amit, ha ő nem!

Miért hagytam ezt? Sosem lett volna szabad! Nem engedhettem volna ezt meg se magamnak, se... neki. Jézus, még magamban se tudom kimondani a nevét!

- Hová készülsz? - Natasha fegyelmezett hangja töri meg a belső monológomat, riadtan fordulok felé, mint egy csapdába esett nyúl. Ő pedig csak néz, felvont szemöldökkel és vállait a falnak támasztva. - Hm?

- El. - válaszolok gyorsan, mielőtt még bármi meggondolatlant mondanék és tovább folytatom a pakolást, háttal neki, kerülve a szem kontaktust.

- Ez biztató! - halom, a cipőjének kopogását, ahogy közelebb lép. - főleg ebben a szituációban, ahol a fél Hydra a fejedre pályázik. - Megáll mellettem, fél szemmel látom, hogy várja, mikor fogok ránézni.

- Meghúzom magam. - a cipzár, mit is vártam volna, de elakadt fél úton, és az Istennek se akart tovább mozdulni. - Majd... valahova... egy szállodába... az Isten szerelmére már! - miközben beszélek a kezem próbálkozik a lehetetlennel, de a nagy rángatás vége csak az lett, hogy a kezemben maradt a cipzár fogója.

Zihálva, szinte már fulladozva a dühtől nézem a kezemben maradt kis fémdarabot, majd csak hagyom, hogy a sikítás, ami már ki akart szakadni belőlem, feltörjön.

Sosem hisztiztem, általában mindig elnyomtam magamban ezt a fajta megnyilvánulási rohamomat, de most annyira zaklatott vagyok, hogy csak ezt láttam jó lépésnek. És mit ne mondjak, sokkal de sokkal jobban érzem magam, most, hogy valószínűleg, az egész lent lévő csapatra ráhoztam a frászt tébolyult sikolyommal.

Natasha elkerekedett szemekkel méreget, miközben még mindig dúvadként fújtatok, de már mosolyogva.

- Ez jól esett! - suttogom vigyorral telve, de az örömöm hamar elillan, és nem marad más, mint az érzés, ami a szívemet mardossa. Csak nézzük egymást a lánnyal, ő próbál valamit látni rajtam, ami magyarázatot ad a tetteimre, én pedig próbálok nem sírni.

- Irys, nem mehetsz el. - szólal meg hosszú másodpercnyi hallgatás után Natasha és közelebb lép. - És nem azért mondom, mert van lent valaki, aki rád vár, hanem mert odakint több százan lehetnek, akik várnak rád!

Nem tudok szólni, csak állom zöld tekintetét és nagyokat nyelek.

Mégsem vagyok elég erős.

Hagytam magam.

- Ezt te nem érted! - rázom a fejem dacosan és nem törődve a szétszakadt cipzárral, felkapom a táskát a vállamra. - El. Kell. Innen. Mennem. - tagolom a szavakat, remélve, hátha nem kell többet magyaráznom, de a lány hajthatatlan. Az ajtóban az utamat állja és széttárt karokkal megakadályoz a tovább haladásban. - Kérlek!

- Csak egyszer mondom el. - Határozott a hangja, kissé már félelmetes - Nem mész sehova.

- Muszáj. - hunyom be a szemem és a következő pillanatban már mögötte állok, méterekre a szoba bejáratától.

- Irys! - kap utánam Natasha és a kezemnél fogva megragad. - Állj meg! Nem mehetsz el!

- Nem érted meg, hogy nem bírok maradni? - fakadok ki és érzem, hogy a szívem egy sebességgel feljebb kapcsolt. Izzadok, félek és ami a legrosszabb, fogalmam sincs, mitévő lehetnék. - Eressz el! - rángatom a kezem, de csak azt érem el vele, hogy a lány erősebben ráfog a csuklómra. - Kérlek! Nem tudok maradni. Nem akarok maradni tovább!

- Miért? - harsogja túl a kiabálásom Nat, és közelebb húz magához.

- Mert nem nézhetem végig, ahogy... -  a szavak a torkomon ragadnak, és erős remegés lesz úrrá a testemen. A könnyeim potyognak és a hangom is el csuklik, ahogy felsóhajtok. Nem küzdök, a táska hangosan koppan a földön, ahogy a vállamról lecsúszik. Csak kétségbe esetten nézek fel a rabságban tartó vörös démonomra és sírok, mint egy kislány. - Nem várhatom ölbe tett kézzel, mikor kapok egy hírt... róla. Hogy nincs többé! Vagy épp rólad. Senkiről! Soha többé! - suttogássá vált hangom a leghangosabb zörej a folyosón. Kiabálni szeretnék a lánnyal, leordítania fejét, de nem vagyok rá képes. - Megszegtem a fogadalmam. Közel engedtem magamhoz őt. És ti is a barátaim lettetek. És ez a legrosszabb! Elfajultak a dolgok, és én hagytam. Pedig megfogadtam, hogy nem tehetem ki se magam, se mást annak, ami velem történik. Egy rohadt veszély zóna vagyok, csak vonzom a bajt. Nem volt igaza nagyapámnak, mert nem tudtam megváltozni.

Natasha enged a szorításán és végre meglátom benne a felismerés szikráját. Nem szól, csak lassan lehámozza görcsbe rándult ujjait a csuklóm körül és tehetetlenül maga mellé ejti. - Tudsz te rólam egyáltalán bármit is? - a hangom teli dühvel, és bár ez jó taktika, mégis fáj majd nekem is a végén. - tudod azt, hogy min mentem keresztül, mióta a szüleim meghaltak? Én nem az a lány vagyok, aki bárkinek is megfelelne! Hazudtam, csaltam, loptam egész életemben, még barátnak sem vagyok jó. Nem hogy neki...- dacosan törlöm le a könnyeim az államról és farkas szemet nézek a döbbent lánnyal. - Bele döglenék, ha valami bajotok lenne miattam. - szégyellve magam hajtom le a fejem és a pulcsi ujjával megtörlöm a szemem. Fekete a szemfestéktől, de nem is érdekel már igazán. - Nem akarok több temetésen részt venni. Max a sajátomén. - keserű a szám, de ez az igazság.

- Irys, én... - próbálkozik a lány újra, sokkal gyengédebben, de kérlelve megálljt parancsolok neki.

- Ne csináld ezt! Semmi bajom. Egy kicsit össze kuszáltam mindent, de... nincs baj. - akár csak egy robot, darabosan hajolok le a táskáért és teszem fel a pántot újra a vállamra. - Megleszek.

Nem tudok a szemébe nézni, miközben szó szerint megfutamodok, leszegett fejjel, elfordulok tőle és folytatom az utam lefelé a lépcsőn.

De félúton, ahogy leérek a lifthez, kénytelen vagyok megtorpanni.

Bruce, Clint és Tony, akinek csak félig meddig jött még le a páncélja, ott állnak a lift mellett.

Biztosan hallották az egészet, látom a tekintetükben, ahogy csak félve mernek rám nézni, látom a testtartásukban, ahogyan távolságot tartanak. Látom, ahogy Bruce szólni próbál, de Tony a vállát megérintve, meggátolja a mozzanatában, és ő szomorkásan csillogó barna szemekkel kíséri a lépteimet a liftig. Clint az ujjain lévő kötéssel babrál, mintha ez lenne a legnagyobb és legfontosabb dolog a világon, Tony pedig csak hangosan fújtat egyet és a megszokott stílusban megszólal, miközben hívja a liftet.

- Tudod, Irys, mi is sokat veszítettünk már. De mi attól itt vagyunk. - szemében dac csillan, és kevés harag, na meg persze az önérzete, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.

- Tudom - bólintok és nem nézve rá, a számlálót figyelem, mikor ér már fel a lift. - De szerintem, te se akarod, hogy én legyek a plusz egy. - ahogy felnézek rá, látom, miként moccan meg a jobb szeme körüli ránc, megadva az igazamat. - Sejtettem. - harapom össze a szám belülről és fojtom el a sírásom.

- Ha gondolod, vigyél el egy kocsit. - vált vissza laza stílusba és a lift ajtó végre kinyílik. - Bármelyiket elviheted, persze csak kölcsönbe. - Próbál vicces lenni, és értékelem, de ez most nem igazán jött össze neki.

- Mindig is tudtam, hogy jó ember vagy. - mosolygom fájón erőltetve. - De azt tudod, hogy kiberhelem a nyomkövetőt?

- Nem is várnék mást! - lép hátrébb és végre, átfut az arcán egy igazi, őszinte mosoly.

- Vissza várunk. - Clint hangja szomorú és ő az egyedüli, akit nem szeretnék annak látni, sosem. Nem érdemli meg. Igazából egyikük sem.

- Mindig. - teszi hozzá Bruce és próbál jó képet vágni, de neki sem jön össze.

Csak bólintok, és már nyomom is a gombot, az ajtó pedig összezárul előttem.

Az utolsó pillanatban Natasha is belép a képbe, de a csapat így is foghíjas.

Biztos vagyok benne, hogy Steve a háta közepére se kíván.

Egy fekete, kétüléses BMW lett a kiszemeltem, ez valahogy nem olyan feltűnő, leszámítva az egyedi rendszámot. De ez még mindig jobban el tud vegyülni a tömegben, mint Stark bármelyik kocsija.

Villámként vágódom ki a kapun és a szélvédő felső részénél meglátom az ismerős fényt az égen, ami Thor megérkezését jelzi. Gondolom, lesz mit mesélni a csapatnak, mi történt náluk és remélem, nem firtatják az ügyemet egy kis ideig sem.

Ha mégsem válna be a tervem, egy istennel azért én sem bírnék el!

A kocsi gyorsan halad, cikázva kerülgetem a kocsikat a főúton, és mikor egy jól időzített pillanatban két kocsi közé érek, ugrok.

A BMW vezető nélkül, egyenesen halad tovább, míg a sebessége bírja, én pedig már egy taxi hátsó ülésén, össze kuporodva nézek fel a sofőrre. Elég jól kezelte a dolgot, mert még a kormányt se rántotta félre, mikor meglátott az üresnek hitt ülésen.

- Kérem! A férjem üldöz! - a régi trükk, miszerint a férjem bánt otthon és megvert, most sokkal élethűbb az elmaszatolódott sminkem miatt.

- Hova vigyem? - néz bele gyanúsan a visszapillantó tükrébe és feltűnés mentesen elvegyül a többi sárga taxis között, mint egy kaméleon. 

- Westchesterbe, kérem! - pislogok ki neki néhány könnyet, ami nem is esik nehezemre.

- Az kurva messze van!  És nem is tudok odáig...

- Nem számít a pénz! Könyörgöm! - esdeklőn nézek rá és várom a válaszát. Ő pedig csak bólint és nem kérdez többet.

Több, mint öt óra kocsiút után, minden póz kényelmetlenné válik.

A taxis telefonját elkérve, feltörtem egy kóddal az internetet és sikerült úgy terelni egy éppen felettünk elhaladó műholdat, hogy az még véletlen se lássa a kocsit, és engem. Aztán csak átutaltam neki több random bank számláról összesen tízezer dollárt és vissza adtam neki a telefont. Alig telt el egy perc, máris kapta az SMS-t, hogy a pénz megérkezett. Hüledezve bámulta a kijelzőt és látom rajta, hogy ez az összeg jóval több, mint amire számított.

Erről beszéltem!

Se Natasha, se semelyikük nincs tisztában azzal, mi is vagyok valójában. Talán, egyedül Stark, aki tud minden kis piszkomról, de ő sem azért fogadja el, mert barát, hanem mert a lehetőséget látná bennem.

És Steve százezerszer jobbat érdemel nálam.

Én nem vagyok Peggy Carter. Korántsem hasonlítok rá, bármennyire is azt a látszatot keltettem.

Egy piti kis bűnöző vagyok, akinek vannak képességei.

Ennyi az egész!