Tizenkilencedik fejezet

Sziasztok bosszúállók!

Elsőnek is: mindenkinek boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok! :)
Másodjára:  Mint láthattátok, négy helyett már csak három blog üzemképes, így reményeim szerint több és hasznosabb időket tudok tölteni a gépezet előtt.
VISZONT!
Említettem az egyik blogomban, hogy megtaláltak az "idegenek", konkrétan a hamisító, lopó csaló banda.
( Katt a linkre :P )
Ott már elmagyaráztam a dolgokat, szóval, ha nem is olvasod, csak fusd át az írói előszót és megtudsz mindent a témával kapcsolatban.
De nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást kívánok a részhez, és még annyi csak, hogy remélem, páran azért örültök majd annak a bizonyos pillanatnak :D
Sok sok puszi
Amber,


*****************************************************************************

A külvilág egy pillanat törtrésze alatt megszűnik létezni és csak mi ketten maradunk ott a padon ülve. Steve kíváncsi, de szomorú tekintettel figyel, míg én újra magam előtt látom az eseményeket, ahogy beszélek.

Az a szörnyeteg most is ott esik az épületbe holtan, maga és a törmelék alá temetve azt a sok embert, akik menekültek volna, köztük a barátnőmet is.

- Nem tudom, Fury mennyit árult el, ki vagyok, és honnan jöttem.

- Semmit nem szólt nekünk, szinte titokban tartotta a létezésedet, bár ezt Natasha nevében nem mondhatom. - apró mosoly villan át rajta, és ez a kis reakció, erőt ad nekem is.

- Régen elég sok bajban benne voltam, mondhatni zűrös kamasz voltam. Lopások és csalások tömbkelege van rajtam, és bár nagyapám a CIA nál dolgozott, néha ő se tudott mit tenni. - nyögve nyelősen mesélek, miközben az ujjaimat ropogtatom finoman és malmozok velük. - Voltam nevelő otthonban, ahonnan megszöktem. Le kellett dolgoznom jó pár dollárt is, de enyhítő körülménynek állandóan felhozták a szüleim tragikus halálát. És ezzel sok mindent megúszhat egy fiatalkorú. - halkan nevetgélek magamon. - Istenem, mekkora bolond is voltam akkoriban!

- Nem bolondabb, mint bárki más. - Steve száján a mosoly kiszélesedik és akaratlanul is nevetésre késztet.

- Szerencsémre, nagyapa meggyőzött, hogy hagyjak fel azzal az élettel és vágjak bele a nagybetűsbe. Én pedig, elmentem egy irodaházba gyakornoknak, miközben segítettem nagyapinak felkutatni az embereket. Ketten elkezdtünk egy magán nyomozó hálózat kiépítésében, amit addig a napig működtettem, amíg... amíg el nem ment a nagyapám. De kellett a pénz a fenntartásához, így dolgoznom kellett az irodában is. Ott ismerkedtem meg egy Annabelle Pryde nevű lánnyal. Azonnal jó barátok lettünk, mondhatni egy hullámhosszon járt az agyunk. Ő volt az első külsős, aki tudott a képességemről, és nem féltem elárulni magam előtte. Annyira jól éreztem magam vele, mintha már évek óta a legjobb barátok lettünk volna. - szúrós szemmel bámulom a cipőm orrát és a hatalmasabbnál is nagyobb levegőt veszek, hogy féken tartsam a könnyeimet.

- Mi történt? - húzódott közelebb hozzám Steve óvatosan - Fury azt mondta, hogy reméli, nem a múlton rágódsz. És hogy ezt a chiturival való csatára értette. Mi történt akkor?

Keserű lett a szám íze, ahogy az élénk emlék villanás szerűen elém tárult és azonnal marni kezdte a könny a szemem.

Steve óvatosan ért a kezemhez és az össze-vissza ropogó ujjaimat egy fogással lefogta, még mielőtt tényleg eltörném azokat. Hitetlen szemmel néztem fel rá, míg ő biztatóan rá fogott a kezeimre a másik kezével is. - Nem muszáj elmondanod. De látom rajtad, hogy bánt valami. Talán ha beszélsz róla, azzal könnyebb lesz.

Lehunytam a szemem és hagytam, hogy Steve érintése erőt adjon. - Egy hatalmas... nem is tudom mi volt pontosan, valami szörnyeteg, talán, belecsapódott az irodaházba. A liftek telve voltak a harc idején, a lépcsőkön riadt emberek milliárdja, legalábbis akkor annak tűnt, és mind menekülni próbált, egymást taposva, mi ketten pedig ott álltunk az ablak előtt és néztük az egészet, amikor a hátunk mögött belénk csapódott az a valami. Csak a robbanáshoz tudnám hasonlítani az egészet és csak annyi időm volt, hogy ráfogjak Annabelle kezére és ugorjak. De ő tudta, hogy abba én is bele halhatok, ugyanúgy szétszakíthat az erő engem is, ahogy őt is. Kirántotta a kezeit, mielőtt ugorhattam volna vele. - alattomos könnyek szánkáztak végig az arcomon, rémisztően hangos koppanással érve földet a cipőmön. - Az utcán találtam magam és díszpáholyból néztem végig, miként teszi semmissé az a rém azt az emeletet, ahol anno én voltam és ahol ott volt Anna.

Mikor kinyitottam a szemeim, Steve elkeseredett arcával találtam szembe magam. Úgy nézett rám, mintha látta volna, sőt, érezte volna ő is azt, amit én az előbb átéltem. Félősen engedte el a kezem és legnagyobb meglepetésemre, egy kósza könnycseppet az ujjával finoman letöröl. Nem kell tudnom Bucky létezéséről sem, hogy felfogjam, pontosan tudja, milyen érzés elveszteni egy igaz barátot. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna és végre kiadtam volna a vállán azt a sok fájdalmat, ami már évek óta nyomja a lelkem, de mint várható módon, a fülemben elhelyezett kis készülékből megszólalt Natasha csilingelő hangja.

- Srácok, nyolc óránál furcsa alakok tűntek fel, és felétek tartanak. - A szívem azonnal szaporább ritmusba kezd és a férfival egyszerre nézünk az adott irányba. Elsőnek kettő, aztán már négy furcsa öltönyös alakot láttam meg, akiken bár napszemüveg volt, mégis látni rajtuk merrefelé keresgélnek. - Próbáljatok meg nem feltűnően eltűnni onnan.

- Ti hol vagytok? -  nagyon időm sincs átgondolni a helyzetet, hogy most a beszélgetést hallhatta mindenki, vagy, hogy mégis mit kéne lépni, mert alig kérdezte meg Steve a lányt, máris erősen fogva a kezem maga felé húzva felállt a padról. - Le tudjátok őket szedni?

- Negatív. Túl sok a civil. Túszokat is szedhetnek. - Válaszolt ideges hanggal Clint.

- Menjetek messzebb, nyugisabb helyre. - tette hozzá Natasha.

- Értettem. - fonta össze az ujjainkat Steve, majd mintha ez mindennapos lenne, elindult és átkarolva, közelebb húzódott hozzám. - Próbálj meg nem ránézni senkire.

- Szerintem kettőnk közül nem én vagyok a feltűnőbb. - válaszoltam halkan és igyekeztem a lépéseinket figyelni, ami egyre sűrűsödött. - ha ezek engem akarnak, el kell tűnnünk innen. Tényleg sok a civil.

- Jobban aggódom, mi lesz, ha esetleg elkapnak - válaszolta, majd óvatosan hátra nézett. - Ami elég valószerűtlen, mert veled vagyok. - bátorítóan megrázott finoman és mosolyogva nézett le rám, míg én félősen hátra néztem.

Abban a pillanatban szúrtak ki minket.

- Ó, hogy a rosseb... - időm se volt befejezni a káromkodást, mert Steve egy mozdulattal maga után húzott és futni kezdett.

Arra számítottam, hogy győzelmi zászlóként fogok majd lobogni utána, de tudtam vele tartani a tempót, és nem is esett nehezemre sprintelni. Az emberek automatikusan félre állnak míg mi lélek szakadva futunk ki az esemény központjából.

Ám, az erőm fogytán, már nehezemre esik tartani a tempót és ezt érezte Steve is, ezért jobbnak látta, ha egy mellék úton rövidítünk.

Csak egy villanás volt előttem, talán a fegyver fémes csillogását láttam meg időben, talán magát a torkolat tüzet, nem tudom, de az agyam kiadta a parancsot. Lefékezve magam és Stevet is vissza rántottam a kezünket, majd a földre estem ő pedig mellém.

Tompa durranás hallatszott felőlünk és már vártam, hogy a második lövés célba találjon, de addigra Steve lépett és egy mozdulattal elénk gurította a fal tövébe helyezett konténert. A golyó fémesen koppant ott, ahol anno a fejünk volt.

- Natasha, kéne a pajzsom. - szólt bele a készülékbe idegesen a férfi, és tűrte, hogy a konténer felfogja a lövéseket, maik egyre közelebbről hallatszódnak. - Natasha!

- Küldöm már! - Hallottam meg a lány hangját egyszerre az én készülékemből és az övéből is, majd a következő pillanatban a karperec Steve karján kékesen felvillant. A támadó közel volt, de a fejünk fölött lévő álcázott Quinjet is, és csak a susogó hangot hallottam, ahogy a pajzs vélhetően felénk közeledik. Steve egy könnyed mozdulattal fogta meg még a levegőben, majd eldobva gyomron találta a fegyverest, aki messzire repült az ütéstől. Ájultan esik össze a fal tövében jó kétkarnyi távolságra tőlünk.

- Gyere! - rántott fel a földről és a karperece újra felvillant, mire a pajzs szó szerint felé repült és a karjára csapódott. - Gyorsan.

Félve és némán követem őt, míg ő következetesen és megfontoltan haladt előre.

- Natasha, Clint. Merre menjünk?

- Egyenesen, a túloldalon van egy kis utca, ahonnan már könnyedén le tudjuk őket szedni. Csaljátok őket oda.

- Vettem. - szét nézve az úttesten haladtunk át kéz a kézben, miközben én folyamatosan magam mögé pillantottam. Sehol senki.

- Várj. - eresztettem el a kezét és torpantam meg. - Nem követnek.

- Az csak jobb nekünk. - Steve megpróbál újra ráfogni a kezemre, de én időben elrántom előle. - Irys, ne csináld, gyere már!

- Nem az lenne a cél, hogy elkapjunk egyet? - néztem rá kérdőn, de ő csak újra a kezem után kapott.

- Nem, ha az ellenség ennyire felkészült. - lép felém egyet és látom a mozdulatából, épp arra készül, hogy a vállára vegyen és elfusson velem.

- Mit hittél, majd játékfegyverekkel lövöldöznek és hagyják magukat elfogatni? - csípős nyelvem nekem is feltűnt és már meg is bántam, de késő volt, mert elértem vele a kellő hatást. Steve megtorpant, majd hosszas szempárbajt folytatva, elfordulok tőle és vissza indulok az elméletileg eszméletlen alak felé. - Csak meg kötözzük ezt az idegent és a többit elintézik a nagyfiúk.

- Rossz ötletnek hangzik. - lép mellém Steve és már fogott is volna vissza, mikor az igen közel lévő eszméletlen alak magához tért és már célzott is.

Steve egy karlendítéssel kicsapta a kezéből a fegyvert, de az elsült és kettőnk között, Steve homlokától centikre suhant el, felsértve a bőrét.

Megtántorodtam, de Steve nem tétovázott és közelharcba kezdett a fickóval az úttest kellős közepén. Furcsa volt ilyen közelről látni ezt, és bár az agyam bekapcsolta a menekülés vészgombot, nem tudtam egy centivel se arrébb menni, miközben, szemmel láthatóan a kocsik is szeretnének közlekedni.

Az alak végül sikeresen a földre került, de a háta mögött már négyen is felsorakoztak a sikátor végében, furcsa, villogó végű botokkal a kezükben. Sokkolókkal vannak felszerelve.

Ezek élve akarnak engem, vagy akár minket.

- Fuss, Irys! - kiáltja felém Steve és már veti is bele magát a harcba a négy emberrel szemben.

A lábaim megmozdultak, hátrafelé kezdtem lépkedni, és már meg fordultam, hogy futásba kezdjek, amikor a szemközti utca túloldalánál is feltűnt öt alak, ugyanolyan sokkoló botokkal felszerelve, erőszakosan félre lökdösve az embereket az útjukból.

Tudom jól, hogy ők nem tudják, mire vagyok igazán képes. Még én sem tudom biztosan. Ha lépek, fény derül az újonnan szerzett képességemre is.

De Steve ennyi emberrel nem bír el! És azt végképp nem hagyhatom, hogy miattam és a baklövésem miatt agyonra veresse magát. Lépnem kell. Most.

- Steve? - fordultam vissza felé, aki épp egy csavarással ficamította ki az egyik támadó vállát és küldte a földre. - Bírod a repülést?

- Miért? - néz rám, két ütés közben, de a harmadikat nem tudta kivédeni és hatalmas pofont kapott.

- Csukd be a szemed! - kiáltottam rá és amikor ő viszonozta a pofont egy sokkal nagyobbal, végre szabadon felé rohanhattam. Csak annyi ideje volt, hogy felém forduljon és széttárt karokkal felfogja az ütközést.

A motorra gondoltam, ami jó pár utcával arrébb volt leparkolva és arra, hogy olyan erősen kell átfognom Steve derekát, amennyire csak tudom.

Aztán a talaj egy pillanatra eltűnt a lábam alól, majd újra megjelent.

A fejem zsibbadt, a fülem csengett és szédültem, ahogy Steve is. Egyik lábát hátra téve támasztott meg mindkettőnket.

Alig tudtam kinyitni a szemem és furcsa, melegséget érzek a férfi ingén, sanda gyanúm szerint, nem az ő testhőmérséklete érződik át az anyagon keresztül. Ahogy alaposabban is szemügyre veszem, nagyobb vér foltot fedezek fel az ing anyagán. Azonnal felnézek rá és már nyitnám is a kérdésre a számat, de ő megelőz.

- Ez nem az én vérem. - rázta a fejét, majd kezei közé fogja az arcom és feljebb emeli, vészesen közel az övéhez. - vérzik, pontosabban vérzett az orrod.

- Basszus! - kapok azonnal oda és a ragacsos vér már ott csillog az ujjaim hegyén.

- Had' nézzelek. - fordított újra maga felé.

- Nincs időnk! El kell tűnnünk! - ráztam a fejem és szipogva megtöröltem a pólóm szélével az orromat.

- Igaz. - engedett el és gyanúsan végig néz a parádézó ember tömegen. - Vissza a toronyba. Szállj fel. - Ül rá a motorra és indítja is, a pajzsot felcsatolva előre, én pedig kótyagosan, de mögé ülök, szorosan markolva a vállát. - Kapaszkodj. - szólt hátra, majd nem féltve se magát, se engem, nagy gázzal megindul, én pedig kénytelen vagyok elereszteni őt, hogy biztosabb helyen, a mellkasára ráfogva kapaszkodjak meg.

A gép alattunk felbőszülten morog, a hajamba bele kap a szél is, ahogy magasabb sebességbe vált, de leginkább az arcom és az azt elborító pír zavar a legjobban.

Az ujjaim szétterülnek az izmon és szépen fogalmazva se tudja elfedni. szakaszosan kapkodok levegő után és érzem, a kis nyomorult pillangók a gyomromban felültek a hullámvastúra. Szédülök és félek, de nem a sebességtől. Steve minden izma merev, és érzem a mozdulatait a kezem alatt, érzem ,ahogy megtartja a nehéz motort, és érzem azt is, hogy a szíve miként ver. Lehet csak beképzelem, de a pulzusa egyre nő.

Nem is tudok figyelni az elsuhanó tájra, és kocsikra, teljesen elborít ez az intenzív dobogás a tenyerem alatt, és mire észbe kapok, már szorosabbra fűzöm össze a karomat körülötte.

Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, nincs élénk fantáziám és nem képzelem el azt, ahogy ing és kabát, meg egyéb ruhanemű nélkül érintem meg őt ugyanezen a helyen, végig simítani selymes bőrét az ujjaimmal, a számmal, de nem vallhatom be még magamnak sem ezt, hiszen ezzel össze zavarnék mindent. De attól még a légzésem egyre szaporább és az agyamban a képek elterelnek a valóságtól.

Lehunyt szemekkel csitítom magam, miközben haladunk előre.

A percek, amik felettem telnek, túlságosan hamar elrepültek, és mikor kinyitom a szemem, éppen a garázsba kanyarodunk be a motorral.

Egy kósza ötlettől vezérelve, eleresztem Steve mellkasát és megkopogtatom a vállát.

- És ha itt vannak? - kérdezem meg, ő pedig hátra se néz, leállítja a motort és lábával megtámasztja.

- Jarvis már jelezte volna. - néz körbe gyanakvón, de az ujjai az indító gombon, készen állva, hogy újra elinduljunk.

- Steve! - rázom a fejem dacosan - a Hydráról van szó. Arról, a Hydráról, aki éveken át beépülve volt a S.H.I.E.L.D. szívében, és senki nem vette észre.

Steve kilökte a támasztót, majd félig kinyújtotta a kezét, hogy bele kapaszkodva leszálljak, majd ő is követve a példám, leveszi a pajzsot és maga mögé terel. Nem szól egy szót sem, csak megindul előre, félig eltakarva magát. A szívem majd' kiugrik a torkomon, de követem őt.

A garázsban egy árva lélek sincs, de nem nyugodhatunk meg, hiszen lehet, az emeleten várnak ránk.

- A lépcsőn megyünk. - Nyomja meg a hívó gombot a liftnél, majd mikor kinyílik az ajtó, visszaküldi üresen. - És közben ők majd azt hiszik, lifttel vagyunk. - az ajtaja bezárult, és ahogy megindult felfelé, Steve is elindult ellenkező irányba, a lépcső felé. Futva követtem őt, figyelve, hogy ne csapjak zajt, de a szívem lüktetése számomra maga volt egy Rock koncert. Steve gyors volt, és jócskán előre haladt, de én se álltam meg, lihegve, de kapkodom a lábaimat.

Hallom, ahogy kiront az ajtón, és megtorpanok egy pillanatra, de nem jön válaszként se puskaropogás, se ütések sorozata. Már épp megnyugodnék, mikor eszembe jutnak a sokkolók és azonnal futásnak eredek. Lélek szakadva rontok be én is, és nézek körbe.

Egy árva lélek sincs a nappaliban.

- Steve? - a hangom remeg, ahogy kiejtem a nevét és az ájulás határán vagyok, mikor semmi válasz nem érkezik. - Steve! - ismétlem magam félősen, de ahogy előre lépek, végre meglátom, ahogy a szobák egyikéből jön ki, sokkal lazább testtartással. - Ó, hála! - a lábaim megindulnak előre, és rohanva közelítem meg, de észbe kapok időben és megtorpanok centikre előtte. - Azt hittem, már... - érzem, ahogy elvörösödök és most még a hajam se takarhat el. - Azt hittem, elkaptak. - zavarodottan félre nézek ragyogó kék szemétől és úgy teszek, mintha körbe néznék a területen. - Nincs itt senki.

- Jó megfigyelő vagy. - válaszolja, miközben a falhoz teszi a pajzsát és a pult felé megy. - Jarvis biztosított, hogy nem történt behatolás, igaz? - kérdezi a plafont bámulva.

- Így van, uram. Az épület tökéletesen tiszta és Hydra mentes. - válaszolja a gép hang.

- Csak nekem hasonlít a humora Starkéhoz? - kacagom el magam és végre rá tudok nézni. - Ne nyúlj hozzá! - sietek Steve mellé, mikor meglátom, hogy a fején lévő sebét piszkálja és fogom le a kezét. - Elfertőződhet.

- Ugye tudod, hogy gyorsabban gyógyulok. - fordul felém, már ő is fellélegezve, laza testtartással.

- Lehet. - vonom fel a szemöldököm és állom a tekintetét. - De attól még nem lesz kellemes azt érezni, ahogy a genny szétnyomja a bőrödet belülről.

- Igazad lehet. - bólint rá a dologra és már indul is a mosogató felé.

- Ácsi! - előzöm meg és terelem vissza a pult mögé. - hagyd, majd én. - húzom félmosolyra a szám, majd felnyúlok a polcra a gyógyszeres dobozért és kezemben fogva azt, Steve előtt kihúzok egy bárszéket. - ülj le. Amúgy se látod, ha belekerült valami piszok. És az én hibámból kaptad el majdnem a golyót.

- Nem tagadás, a te ötleted volt vissza menni. - pislog rám ártatlanul és koránt sem dühösen. - Nem hibáztatlak, még csak meg se forduljon a fejedben.- komolyodik el, mikor látja rajtam, hogy lesütöm a szemem, mert nem tudok rá nézni. - Emberek vagyunk. És az emberek hibáznak, olykor.

- Olykor. - ismétlem a szót, miközben előveszek egy papírtörlőt és rácseppentek néhány bordó fertőtlenítőt. - Ez csípni fog. - nézek rá, mielőtt körbe tisztítanám a területet.

Steve nem szól, csak bólint. Próbálok óvatosan hozzáérni, de érzem, hogyan rándul meg az ujjam alatt a bőre és látom, hogy belülről össze harapta a száját. Szó nélkül tűri, miközben végig az arcomat nézi.

A tekintete átható, mintha egészen a belsőmbe látna, zavarba jövök tőle, és a pír újra felkúszik az arcomra.

- Szóval... - próbálom elterelni a figyelmem, miközben tisztítom a sebet - Milyen volt ugrani?

- Jobb, mint neked, ahogy láttam. - válaszol és egy pillanatra se veszi el a figyelmét, hogy közben fülpiszkálóval a sebet takarítom. - Fájt? - mutat az orromra egy ujjával.

- Kicsit sem, bár nem értem... - fordulok el tőle és dobom el a kukába a véres törlőket, majd a dobozba nyúlok ragtapaszért. - Mikor Bruce, vagyis Hulk ugrott velem, nem vettem volna észre, hogy... - a lábaim egymásba akadtak, és én nagy ívben vetődök a férfi elé. Steve időben felismeri a zuhanásom és a vállamnál fogva tart meg a lábaimon, míg én is csak az ő vállaiban tudok megkapaszkodni. Viszont túl közel vagyok hozzá. A széken ülve egy magasságba került velem és most, hogy megbotlottam, közelebb kerültem hozzá, olyan közel, mint még sohasem.

A pillantása fátyolos, ahogy végig néz rajtam, hosszasan elidőzve a számon.

A szívem össze-vissza kalapál a bordáim mögött, a kezem remeg a vállán és szinte egyszerre nézünk rá a másikra, összekapcsolva a tekintetünket.

Azok a kék íriszek, a hosszú szempillák, annyira vonzóak és olyan szépek, órákig, sőt éveken keresztül el tudnék veszni bennük. Magába szívnak és nem eresztenek. Nem is akarom, hogy valaha eleresszen!

Nem tudom pontosan mikor engedte el a vállam és került a hajamhoz Steve keze, de azt azonnal megéreztem, amikor a halántékomhoz ért finoman és végig simított az arcomon egy ujjával.

Még a lélegzetem is elakad, ahogy újra a számra tekint és nagyot nyel, az ádámcsutkája lassan mozdult fel és és le. Elgondolkodok, vajon milyen érzés lehet, ott, azon a ponton megérinteni számmal? Vajon annyira puhák az ajkai, ahogy azt elképzeltem? Vajon ő is gondolkozik ezen, vagy csak én képzelem be?

- Stev... - épp csak felnézek rá, éppen csak ki tudom ejteni a nevét, mikor az ajkai édes csapdájába kerülök.

A szívem felrobban a mellkasomban, az agyamat elönti az összes létezhető hormon és a testem beleremeg az érintésébe. Finoman szorít rá az alsó ajkamra, hosszú, kínzó másodperceken át.

Százezerszer puhább és jobb, mint ahogy elképzeltem!

Érzem, hogy lassan felém magasodik és közelebb von a mellkasához, majd csak azért ereszti el a szám, hogy újabbat fogjon rá, kissé már bátrabban. Szégyellnem kéne magam, amiért hangot adok az érzéseimnek, de nem tudom vissza tartani a nyögést, ami kiszakad a számból, mikor vissza csókolom és a nyaka köré fonom a kezeimet, teljesen hozzá préselve magam. Mámorító érzés, ahogy a szíve egyszerre dobban az enyémmel, ahogy az illata elbódítja az érzék szerveim és ahogy a keze lassan siklik végig a gerincem vonalán.

- Úristen! - Natasha magas hangja úgy rebbent szét minket, mint szélvihar a gerlepárt, ráadásnak, én olyannyira meg is ijedek, hogy ugrok, egészen a nappali másik végbe.

Teljes zavarodottság, kusza gondolatok, izzó száj, követelőző test.

Riadtan nézek rá a ledermedt Steve alakjára, és ugyanezeket az érzéseket rajta is felismerem, Kínos a helyzet? Nem kicsit. De mégsem tudom elnevetni a dolgot, mint ahogy szoktam, sokkal mélyebben érintett az, hogy Natasha nincs egyedül. Clint és Bruce tátott szájjal állnak mögötte és hol engem néznek, hol a kapitányt.

- Én... - félve kapkodom a fejem a résztvevők között - Most mennem kell! - szívom be a levegőt és választ se várva, elviharzok a döbbent hármas mellett.

Azt hiszem, a lelkem ebben a pillanatban hull darabokra.

A pillantásokból rá kell jönnöm, hogy erre senki se számított.

Tudok Steve múltjáról.

Tudom, hogy ő és Peggy...

Sejtem, hogy Steve össze van zavarodva.

Viszont fogalmam sincs, miért sírok valójában.