Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!
Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! :)
Ahogy ígértem, hoztam is a részt, de egy apró bejelentéssel megtoldom.
A blog, januárban folytatódik!
És hogy miért? Mert nekem is kell egy kis szünet. Remélem nem pártoltok el tőlem emiatt és lesz erőtök kivárni ezt a röpke kihagyást.
Ha addig nem találkoznánk, előre is Boldog Új évet mindenkinek!
A karácsony, pedig teljen úgy, ahogy TI szeretnétek!
Sok sok puszi: Amber,


\\\\\\\\\\|||||||||đđđđđđđđđđđđđĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ>>>>>>>>>>&&&&&&&&&&&&@@@@@@@@@@}}}}}}}}}}ŁŁŁŁŁŁŁŁŁŁłłłłłłłłłłłł÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷×××××××××פ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¸¸¸¸¸¸¸¸¸¸¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨˝˝˝˝˝˝˝˝˝´´´´´´´´<<<<<<<<<

Félelem és reszketés a Bosszúálló toronyban!

Legalábbis, ezt érzem, ahogy felkelek reggel és körbenézek a szobában.

Natasha, mint valami kukkoló, az ágyán ül, elkényelmesedve és engem bámul. A szemei csillognak és hatalmasra nőtt pupillái miatt jobban hasonlít egy vadászó bagolyra, mint egy emberre.

- Végre, hogy felébredtél! - gurul le az ágyról és a következő pillanatban a hideg kínzó késeinek vet alá, miközben egy rántással kitakar. Azonnal kipattannak a szemeim és szinte felsikoltok a hirtelen hidegtől. - Szed magad, ma randira mész!

- Ez nem randi! - kapom ki a kezéből a takarót egy ugrással, és tekerem körbe magamon, miközben sikeresen megeszek vagy fél kiló összegubancolt hajat a fejemről. - főleg, hogy ti is ott lesztek.

- De attól még randi. - köti a karóhoz az ebet Natasha és a mosolya letörölhetetlen.

- Mond azt, hogy nem akarod randira konfigurálni a programomat? - húzom össze kicsire magam a takaró alatt.

- Csak egy picit! - megjátszott őrült mosoly villan át a lány arcán én pedig akaratlan is elnevetem magam, holott ez egy kicsit sem lesz vicces!

Kemény, küzdelmes és annál is fájdalmasabb két órával később, már befont hajjal, hatalmasra sminkelt szempillákkal és szájfényes ajkakkal fordultam meg a tükör előtt és szembesültem azzal a szörnyeteggel, amit Natasha csinált belőlem.

- Hé, ez nem is rossz! - pislogok ki maradék szempillákat a szememből és nézem meg magamat alaposabban. - Eddig nem is tudtam, hogy tudsz fonni.

- Tudod, sok mindenhez értek. - rántja a vállát mosolyogva. - de erre még én se számítottam. Ez jó lett! Mondjuk nem ilyenre akartam, de...

- Ne, inkább nem akarom tudni. - fordulok vele szembe, majd egy ugrással a nyakába termek. - Köszönöm szépen. Nagyon jó lett!

- Még szép! Hisz én csináltam!

- És szerinted... tetszik majd neki is? - bontakozok ki az ölelésből és érzem, hogy vér zúdul az arcomba.

- Azt hittem ez nem egy randi! - húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét a lány.

- Nem is! - rázom meg a fejem dacosan. - Ha már elcsesztem, akkor tartom magam a tervemhez.

- Attól még eláll a lélegzete, ne félj. - kacsint rám huncut mosollyal, mire hatalmasat dobban a szívem. - Na, gyerünk, vár még ránk egy kis kémkedés.

Jókedvűen léptünk ki a liftből, miközben Natasha még a hajamat babrálta. Hiába volt rajtam rövid farmernadrág és egy póló, a testem azonnal extra mennyiségű hőt érzett, ahogy megtettem azt a bizonyos lépést Clint, Tony és nem mellesleg Steve felé.

A fejem mint egy homár olyan vörös lett, és szívem szerint, elbújtam volna valahova, de Natasha karon ragadott és biztosan tartott maga mellett.

- Nos, uraim, kész a remekművem - mutat rám a lány, mintha csak egy igazán szép festményt mutatna meg a nagyközönségnek.

A reakciók egy picit sem vegyesek. Elkerekedett szemek, konstatáló pillantások, és furcsábbnál furcsább gondolatok visszatükröződése mindhárom férfitól.

Mint ahogy várható volt, Tony az első, aki apró köhögés után összeszedi minden gondolatát és mint egy igazi úriember lép elém.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom... - néz végig rajtam alaposan, miközben egy nagyon ismerős mosoly fut át az arcán. - De nem csak Pepper lábain állnak jól a farmernadrágok.

- Köszönöm a bókot Mr. Stark! - próbálok nem mosolyogni és adni a dámát, de alig két másodperc elteltével hatalmas vigyor terül el az arcomon.

- Próbáltuk magunkat kissé utcai stílusra hozni, bár ez Steve esetében, lehet kizárt. - tereli el a témát Clint, majd vagány mozdulattal felveszi a napszemüvegét. - Mit gondolsz?

- Mármint, hogy hétköznapi e? - kérdezek rá, majd az említettre nézek és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Sötétbarna bőrkabát, fekete farmernadrág, baseball sapka és napszemüveg, ami most egyenlőre a kék póló nyakába van bújtatva és ami valamiért iszonyatosan beindítja a fantáziám is. - Igen. - válaszolom nehezen ezt az egy szót is, de félúton valami a torkomon akadhatott, mert a hangom elhalt és csak egy nyöszörgés szűrődött át rajta. - Mármint, igen, ez eléggé... hétköznapi. Azt hiszem. - terelem vissza a helyes útjára a gondolataimat és kínomban el fordulok, de ahelyett, hogy megnyugvásra lelnék szégyenemben, Natasha fülig vigyorával kell találkozzak. - Nem megyünk már?

- De, csak nyugi! - bök oldalba a lány, majd jókedvét le se tagadva maga után vonszol, miközben égető pillantásokat érzek a hátamon.

A parkoló felé vesszük az irányt, miután mindenki kilépett a liftből. Halkan slattyogok a fehér torna cipőben, odafigyelve minden lépésemre. Mert még képes vagyok és felbukok a saját lábamban!

Tony egy meseszép fekete Aston Martin felé veszi az irányt, miközben én csak ámuldozok a sok sportkocsi között. Aztán megragad a szemem egy felújított veterán motoron, és a szívem, amit eddig sikerült nyugalomra terelni, most ismét vadul kalapál a mellkasomban.

- És mi melyikkel megyünk? - nézek rá ártatlanul a lányra.

- Mi? - néz rám és látom rajta, hogy megjátssza az értetlent. - Maximum én meg Clint. Mert mi a Camaróval megyünk. Sajnos az csak kétüléses.

- De hát úgy volt, hogy te meg Steve... - lép a másik oldalamra Clint is és folyik bele a játékba, majd sűrűn pislogva maga mögé néz az említettre, mire mindenki követi a tekintetét.

Steve kissé összeráncolt homlokkal néz vissza ránk, de a végén rajtam áll meg a tekintete és a homlokán a bőr kiegyenesedik.

- Csak ha nem gond. - szólal meg végre, de most is olyan szerényen, hogy a helyszínen képes volnék elolvadni tőle.

- Ha már vermet ástam. - haraptam meg a számat belülről, mire Steve alig láthatóan elmosolyodott.

- Akkor ezt megbeszéltük. - csapta össze a tenyerét Tony, majd könnyed mozdulattal a kocsiba ugrott és már indította a motort is, majd vastag gázzal kihajtott a parkolóból.

- Bruce a térfigyelő kamerákon át néz majd minket, a quinjetről. Szerencsénkre az ünnepség a főtéren lesz, szóval tele van kamerázva. - Natasha szakavatott mozdulattal helyezi bele a fülébe a rádiót, majd ad egyet nekem és Stevenek is. - ezen keresztül halljuk egymást. Ha bármi lenne, ami gyanús, azonnal szóljatok.

- Ti hol lesztek? - kérdezek rá, miközben nehezen, de végre beillesztem a fülembe a készüléket és próbálom eltakarni a kis tinccsel, ami ki lett hagyva a fonásból.

- Járkálunk, nézelődünk, és közben figyeljük a környezetet.

- Honnan tudjuk, hogy kik vannak körülöttünk? - kérdezek újat, miközben Steve, valami bőr karkötőt csatol össze a kezén. - Mármint, tudjuk, hogy vannak védelmezők is, de honnan tudjuk majd, ki kicsoda?

- A hegtetoválásról. - válaszolja a férfi, majd elrejti a karkötőt a kabát ujja alá. - Ha szerencsénk van, alig látható, de látható helyen van, és azt fogjuk keresni.

- Pontosan. - bólint Natasha és Clinttel együtt beülnek a sárga Camaroba. - Mi is indulunk, várjatok egy kicsit, ne legyen feltűnő.

- Szerintem ez a kocsi magában feltűnő. - jegyzi meg Steve végig nézve a rikító színre festett gépállaton.

- Tudom. - adja rá a gyújtást a lány, mire a motor felordít, mint egy vadállat. - De ki nem hagyhatok egy ilyen ajánlatot. - Natasha teli vigyorral gurul el mellettünk és a fordulóban hallani, ahogy kiengedi az igazi erejét a kocsinak.

Steve lassú léptekkel közelíti meg a motort, majd átvetve a lábát rajta, kerékre állítja és elfordítja a kulcsot. A motor kényelmesen dorombolni kezd, bennem pedig egyre nő az adrenalin.

- Csak azt ne mond, hogy félsz. - néz oldalra felém és már egy sokkal közvetlenebb mosolyt láttat.

- Csak szeretem, ha én vezetek. - vallom be őszintén, de azért nagy levegőt veszek és felülök mögé.

- Majd lassan megyek. - szól hátra a válla felett, de innen is hallom, hogy az a féloldalas mosoly ott csücsül a szép száján.

Steve elvette a lábát a földről és a motor gurulni kezdett alattunk.

Nem sok időm volt gondolkozni, hol is kapaszkodhatnék meg, ahol nem kínos, se neki se nekem, és legjobb választásnak a válla felelt meg. Akaratlanul is meg megmarkoltam a bőrt, mikor megéreztem, hogy sebességet vált és próbáltam nem sikongatni, mint egy kisiskolás, aki a vagány motoros pasival utazhat, mégis így éreztem magam.

Akár egy középiskolás kislány, legszívesebben átkaroltam volna, fejemet a hátának dönteném és vigyorogva nézném az elsuhanó tájat. De csak a gyomor facsaró érzést hagytam meg magamnak és a heves szívdobogást, na meg a vörös pírt az arcomon.

Manhattan július negyedikén maga az őrültek háza!

Mindenhol táncoló emberek, zászló lengető, keménykalapos figurák, némelyikük gólyalábon téve meg a felvonulást. És ezek még csak a szokásosak, mert amióta tudunk a Bosszúállók létezéséről, egyre több a rajongó, akik most házilag tákolt Vasember páncélba vagy éppen Amerika kapitányként vonulnak végig a meneten. De legnagyobb meglepetésemre látni női Hulkokat is, zöldre festett bőrrel, vagy feketébe bújt, vörös parókás nőket, akik pózolnak bárkikkel egy fotó erejéig.

- Szóval ezért akart annyira jönni Tony! Ez számára maga a paradicsom! - mondom emelt hanggal Steve fülébe.

- Azon se csodálkoznék, ha ő maga is megjelenne. - teszi hozzá nevetve, majd egy nyugodtabb környék felé kanyarodik és a parkolóban megáll.

- Ne fesd az ördögöt a falra! - nevetem, miközben Steve kinyújtott karjába kapaszkodva lemászok a motorról. - Hamarabb megjelenik, mint gondolnád. Én pedig hamarabb kimondanám Bloody Mary nevét háromszor a tükörben, mint hogy őt emlegessem.

- Pedig úgy tűnt, elég jól kijöttök egymással. - támasztja le a motort, majd megigazítva magán az álcát, felveszi a napszemüveget és mellém áll. - Nem beszélve a közös titkotokról.

- Az nem épp közös titok. Mármint az, de... nem olyan titok.

- Akkor milyen? - még  a szemüvegen keresztül is érzem a kérdés súlyát.

- Ha elmondhatnám, te lennél az első, akinek elmondanám. - más választ nem adhatok és tényleg így érzem, de tudom, ez őt nem nyugtatja meg. - Tudom, nem szereted, ha titkolóznak előtted. Értem, tényleg az aggodalmad. De nem tehetek mást. - nyögve nyelősen és szégyellve mondom a szavakat. - Nem lehetne, hogy legalább ma ne vitatkozzunk?

- Mi sosem vitatkozunk. - emeli el tőlem a tekintetét és a tömegbe néz. - Csak átbeszéljük a dolgokat.

- Szóval akkor, mikor megjelentem a hajón, akkor sem vitatkoztunk? - próbálom incselkedősre venni a szituációt. - Meg amikor bementem a központba?

- Nem nevezném vitatkozásnak. - néz vissza újra rám, majd apró mosoly kíséretében kinyújtja felém a karját, várva hogy belé karoljak. - A vitatkozáshoz haragudni kell a másikra.

Már szanaszét haraptam belülről a számat, de erre a szólásra majdnem a nyelvem szeltem ketté. Szégyenlősen, de elfogadtam a karját és a testem kifordult önmagából, ahogy ráfogtam a karizmára.

- Szóval nem haragszol. Jó tudni. - teszem meg az első lépést és ő követi a tempóm. Tudom, hogy képes lenne három lépéssel is átívelni az én apró lépésemet, de Steve figyelmes és közvetlen mellettem sétál, miközben lassan elvegyülünk a tömegben.

A zene mindenhonnan szól és minden második helyről más dallam csendül fel. Árusok kiáltozzák túl egymást, miközben az emberre tukmálják portékájukat, jelmezes emberkék járnak táncot körülöttünk és hívnak engem is a mulatságba, de én csak vigyorogva elbújok Steve karjának védelmébe. A férfi könnyedén karolja át a vállam és nevetve bújtat el a táncoló tömeg elől, és mikor kiérünk a zsivajból sem tágít mellőlem. Észre sem vettem, hogy mindeközben az én kezem is nehezen de átkarolta őt és így tesszük meg a lépéseinket.

Annyira jól esik ez a törődés, a védelme, hogy érzem a jókedvet áradni az egész testéből, felbecsülhetetlen.

- Éhes vagy? - néz le rám kíváncsian, belőlem pedig már majdnem kibukik az őszinte vallomás, de szerencsémre az utolsó pillanatban megfékezem a nyelvem.

- Inkább nyerő kedvemben vagyok. - vigyorgok fel rá, majd kibontakozva az öleléséből az egyik céllövöldét veszem célba.

- Három lövés négy dolcsi. - kiabálja az árus, majd mikor meglát, hatalmas vendégváró vigyort tesz fel magára. - De magácskának csak három!

- Megpróbálnám, ha nem gond. - nyújtom ki a kezem a pisztoly után, de meglepődök, hogy a fegyver nehezebb, mint gondoltam.

- Ne feledje, három lövés. - figyelmeztet, mikor a fegyvert felemelem, majd kilép a veszélyzónából.

Ahogy tanultam anno nagyapitól, az első lövést a vállamhoz szorított fegyverrel teszem meg, de bármennyire is nézem a célpontot, elvétem.

- Megpróbálhatom én is? - lép mellém Steve és gyanúsan méregetni kezdi a fegyvert a kezemben. Szó nélkül adom át neki, ő pedig tünetesebben is megforgatja, majd könnyed mozdulattal a vállához emeli és meghúzza a ravaszt.

Elvétette.

- Ahogy sejtettem. Félre húz. - teszi le a fegyvert a pultra kissé dühösen.

- Azt állítja, hogy csaló vagyok? - lép elő az árus, vérben forgó szemekkel és állja Steve tekintetét.

- Nem, én csak azt mondom, a fegyver meg van reszelve a csövénél, hogy kissé balra húzzon és senki se tudja eltalálni a célt.

- És mégis honnan veszi ezt maga? - az árus hirtelen haraggal kiegyenesedik a pult másik oldalán és azonnal észre veszem a fenyegető testtartását.

- HÉ! - emelem fel a kezem és lépek két férfi közé. - Még van egy lövésem, tudtommal.

- Ha akarja. - mondja gúnyosan az árus, majd vissza húzódik a biztonságos ki zugba.

- Egy alku! -  a terv a fejemben már ki is rajzolódott - Ha nem nem találok el semmit, bocsánatot kérek magától és szó nélkül kifizetjük a három lövést. - Az árus gyanúsan nézeget, miközben lassan újra a vállamhoz emelem a fegyvert és célra tartok. - De ha eltalálok valamit, nem fizetek és az ajándék is az enyém.

- Sok szerencsét, kisasszony. - Éles gúny érződik a két szóból, de a mosolyomat ez se tudja letörölni.

- És hogy nehezebb legyen... - nézek bele a célzóba. - Azt a kis pajzsot fogom eltalálni. - az utolsó szónál vissza fogom a lélegzetem és hosszasan kieresztem, majd meghúztam a ravaszt.

Abban a pillanatban, ahogy a golyó kilőtt, én a kulcstartó előtt álltam és egy pöccintéssel eltörtem a pálcát, majd a golyó útjának a felénél visszaálltam a helyemre és vártam, hogy megtörténjen a lövés.

A golyó tényleg félre húzott, de a pálca eltört, pont ott, ahol mondtam. A kulcstartó pedig a kis asztalon landolt.

Az árus tátott szájjal meredt a falra, míg én diadalittasan vigyorogva tettem le a pultra a fegyvert és nyújtottam a kezem az ajándékomért.

- Tessék. - úgy adta át a kis pajzsot, mintha a fogát húznák közben.

- Köszönöm szépen. - könnyed mozdulattal a zsebembe nyúltam és kivettem  három egydollárost. - Nem azért, de a fegyver egy picit balra húz.

Szó nélkül, meg se várva a reakcióját, a kulcstartót az ujjamon pörgetve fordultam el és álltam vissza Steve mellé.

- Te csaltál! - suttogta, miközben követett a sétámon tovább a tömegbe.

- De kifizettem. Egy szava se lehet. - úgy fogtam a kezemben a kis tárgyat, mintha az aranyból, de legalábbis a legdrágább ékkőből lenne. - És jól esett látni a fejét, ahogy végig nézte, miként csesztem át a fejét.

- Ne káromkodj! - szól rám Steve én pedig hangosan felkacagok. - Miért nevetsz? Ne nevess ki! Nekem ez számít.

- Nem nevetlek ki, dehogy is! - fojtom el a vigyorom - De kérlek! Ezt máskor ne.

- Miért? - néz le rám, de már ő is mosolyogva. - ez egy eléggé primitív szokás.

- De szokás, és manapság nem tudnék káromkodás nélkül élni. Ez hozzá tartozik a társadalomhoz, ráadásul, aki vezetés közben nem káromkodik, az nem is figyel a vezetésre.

- Ez meg honnan szeded? - dugja zsebre a kezeit a kabátban én pedig nem is zavartatva magam újra belé karolok.

- Csupán tapasztalat. - vigyorgok fel rá és már tenném is el a zsebembe a kis nyereményem, amikor egy alak meglöki a vállam és kiejtem a kezemből a pajzsot. - A fene!

- Sajnálom! - fiatal lány hangja üti meg a fülem és abban a pillanatban, ahogy lehajolok a kulcstartóért ő is így tesz, felfedve magát előttem.

Vállig érő barna haj, ártatlan mogyoró szemek és aggódó tekintet. Ismerős tekintet.

Az ujjaink csak egy pillanatra érnek össze, de biztos vagyok benne, hogy ő is érezte a kis szikrát, mert hitetlenül néz fel rám. Olyan szemekkel, mintha egyenesen megvilágosodna. Aztán, ahogy jött a lány, úgy el is tűnt, egyszerűen csak felállt és ott hagyott.

- Mi történt? Jól vagy? - hajol le hozzám Steve és a vállamnál fogva felállít. - Te elsápadtál. Mi történt? Rosszul vagy?

- Nem semmi, én csak... - nehezen tudok össze szedni egy ép mondatot is. - Csak a vérnyomásom. - hamis mosolyt erőltetek magamra és reménykedek, hogy Steve beveszi. De hiába, látom a tekintetében, hogy az ő eszén nem tudok túljárni. - Csak, menjünk innen. Azt hiszem kéne egy pohár víz!

Steve védelmezőn átkarolva kivezet a tömegből és egy közeli padra leültet, majd a legelső árustól kér egy pohár vizet és mellém ül.

- Mi történt? - néz aggódva, miközben én egy húzásra kiiszom a pohár tartalmát. - Nagyon elfehéredtél. Remélem nem a kis csínyed miatt lettél rosszul.

- Nem, attól már nem vagyok rosszul. - rázom a fejem, majd könnyedén összetöröm a műanyag poharat és a kukába dobom. - Csak ismerős volt a lány.

- Aki neked jött? - Steve azonnal kutatni kezd a tömegben, de hiába, mert tudom, az a lány már messze jár. - Ismered őt?

- Azt hiszem. - nézek rá és mély levegőt veszek. - De nem lényeg, csak régről ismerősöm.

- Hogy hívják?

- Kitty. A neve Kitty Pryde. - Nehezemre esik kiejteni a nevét. - A volt legjobb barátnőm kishúga.