Tizenhetedik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!
Ez a fejezet már egy ideje itt lappangott a gépemen, de csak most tudtam rávenni az agyam, hogy átnézzem, kijavítsam és VÉGRE feltegyem.
Remélem sokan örültök ennek, és jutalmaztok egy két pipával, kommenttel :)
Sok sok pusz mindenkinek :)
Amber,

}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}}

Az idegszálaim a skála két végén jártak keringőt, az egyik pillanatban harcra készen feszítettem be az ökleimet, míg a másikban sikítva menekültem volna máris, mindegy hova, csak el innen. De még dönteni se volt időm, mert Hulk lépett!

Steve azonnal kettőnk elé emelte a pajzsot és eget rengető hanggal kísérve, de védte az ütést.

De csak az legelsőt.

Hulk ököllel, elmebeteg gyorsaságban sorozta a pajzsot, Steve pedig mégiscsak ember, a harmadiknál szó szerint elrepült mellettem, kiszolgáltatva engem a szörnynek. Láttam fél szemmel, ahogy a férfi neki ütközik a falnak és az behorpad az ütés nyomán alatta, de a következőben már a torkomra fagyott a szó is, mert Hulk elkapott és felemelt a földről a nyakamnál fogva.

Natasha ebben a pillanatban ugrott fel a monstrum hátára és szúrt bele valami anyagot, de ezzel csak azt érte el, hogy engem eldobjon a terasz felé és most őt kezdje el fojtogatni.

Az ütközés hangos volt, és fájdalmas, azt hiszem megint sikerült, mai nap már másodjára betörni a fejem, mert ahogy odanyúltam, ragacsos lett a kezem a tarkómnál.

Clint egyszerre három nyilat is kilőtt Hulkra, aki ugyan eleresztette a lányt és a vállához kapott, fájdalmasan felordítva de egy mozdulattal ráfogott mindhárom nyílra és kitépte azt magából, majd  megkereste a támadóját és most ő rá támadott.

Stark, pontosabban Vasember az utolsó pillanatban állt Clint és Hulk közé és lőtt rá, ami meglehetősen nagy zajjal járt és Hulknak se tetszett igazán.

Igazi káosz helyzet alakult ki a toronyban.

Steve és Natasha egyszerre támadták le hátulról Hulkot, míg Clint újabb adagokkal sorozta meg, már az emeletről, tisztes távolságban és Vasember se volt rest a pofozás terén, de csak nem akart a nagyfiú csendesedni.

Én pedig itt ültem a terasz korlátjának támaszkodva és néztem, miként esik szét a jól összeszokott csapat a szemem láttára. Miattam!

Valamit tennem kellett!

Egy apró villanás erejéig, egy mozdulat tódult be a látóterembe, a következőben pedig már éreztem, hogy ez megint egy olyan látomás volt, aminek igazat kell adjak.

Már nem volt rajtam seb, mikor felálltam és egy "el onnan" kiáltással egyenesen Hulkra ugrottam. A kezéről a nyakába vetettem magam, majd csak, hagytam, hogy az agyam tegye a dolgát. Egy helyre tudtam csak gondolni, a nyugodt óceánra, ami el tud nyelni mindent.

Két másodperccel később, mikor kinyitottam a szemem, teljesen ledöbbentem.

Víz alatt voltunk. Mindketten. Az óceánban, és nagyon mélyen. Alig láttam valamit és a fülem azonnal hangosan pattogni kezdett a nyomáskülönbség miatt.

A meglepetéstől kinyitottam a szám és kövér levegő buborékok törtek fel, míg Hulk felordított és hátra nyúlt.

Szerencsémre, időben észre vettem a mozdulatát és megint behunytam a szemem.

A toronyra gondoltam.

Hangos csobbanással kísérve "ömlöttem" ki a feldúlt előtér közepére, hatalmas víz mennyiséggel a nyomomban.

Azonnal rám tört a köhögés, a lenyelt víz marni kezdte a torkom és a tüdőm egyaránt.

A többiek mind meghátráltak a bezúduló víztömegtől, kivéve Starkot, aki felettem lebegett.

- Mi? Hogy? Hol van? - tette fel gyorsan a kérdéseit Vasember, miközben elém ért földet és fém karjával segített talpra állítani.

- Óceán. - nyögtem fájó torokkal, mire ő már el is robbant mellőlem. Nyeldekelve néztem körül a döbbent fejeken és majdnem el is nevettem magam, mikor észbe kaptam, hogy ez mégsem annyira vicces. - Ugrottam, azt hiszem.

- De azt mondtad... - kezdte Natasha habogva, majd hatalmasra nyitotta a szemeit. - A szer!

- Én nem tudom, mi a fene volt ez, de... - néztem körbe hármójukon. - arra gondoltam, hogy a vízben jó helye lesz. - rántottam a vállam félősen. - És ott voltunk. És nem volt baja. Aztán meg most itt vagyok.

- Ez nekem nagyon zavaros! - fújt nagyot a mondat végén Clint és a földre ült fáradtan, nem zavartatva, hogy hatalmas pocsolya kellős közepébe huppant. Horzsolások csúfítják el az arcát, de komolyabb baja nem volt. Egyiküknek sem.

- De jó helyre vittem. Pontosan nem tudom, de valahol az óceánban voltunk. Az elég messze van innen. Nem? - néztem aggódva Natasha elképedt arcára. - ugye?

- Ez nagyon durva volt! - válaszolt a lány - Egyszer még itt voltatok aztán... aztán fehér villanás és már...

- Veled minden rendben? - szólalt meg végre Steve is és aggódva nézett végig rajtam. - Jól vagy?

- Igen, semmi bajom. - ráztam a fejem. - Te is jól vagy?

- Jobban nem is lehetnék. - nevet fel halkan és félresöpri a hajából a piszkot. De ahogy kihúzza magát, látom a fintort a szája szélén és tudom, hogy még sincs annyira jól.

Talán a sors, vagy csak puszta véletlen, de ahogy felém lép egyet, Stark beröppen a betört ajtón és közénk állva szólal meg mindannyiunkhoz.

- Megtaláltam a nagyfiút. Hagytam neki ott némi ruhát, gondoltam ha felébredt a hideg zuhanyból, jól jön neki - sóhajt nagyot a mondat végén és meg sem várva a választ, felém fordul. - Elmagyaráznád, mi is történt? Most te ugrottál? De hogyan? A szer miatt?

- A saját kérdéseidre adod meg a megfelelő választ. - húzom fel a szemöldököm, miközben kicsavarom a hajamból a vizet. - És azt hiszem, még van egy két dolog, amit el kell intézzek.

- Még csak az kéne! - áll az utamba Natasha, mikor előre lépek, hogy teljesítsem a feladatomat. - Az Isten szerelmére, Irys, egy percre csak, de állj már meg! - A szavai ledöbbentenek, mert még sosem hallottam káromkodni őt. De igazat kell adjak neki, tényleg pihenhetnék egy kicsit.

- Jól van! - egyezek bele, mire a lány karon ragad és szó nélkül maga után von, el a liftbe, és be a közös szobánkba.

A lány, úgy veti magát háttal az ágyra, mintha sose aludt volna és most azt tervezné, hogy napokig aludni fog. Csukott szemmel mosolyog és halkan piheg, míg én csak állok, csurom vizesen és nézem őt, várva, hátha valamit mond is. De semmit se szól, lehet már el is aludt.

- Ki kell vizsgálni, nem okozott e valami bajt a szérum, esetleg egy rejtett betegséget, vagy daganatot. - a hangja megijesztett, riadtan csapom be a szekrényem ajtaját.

- Nincs daganatom, Nat. - veszem le a nadrágom és a pólóm, majd a fehérneműmmel együtt a szennyesbe dobom és meztelenül állok neki a tiszta ruhák felvételének. - Jól vagyok, tényleg! A szer működik, semmi bajom sincs.

- Attól még, hogy ezt érzed, nem biztos, hogy így is van. - néz rám és kezd elhalványulni a mosolya. Lassan ül fel az ágyban és törökülésben folytatja tovább. - Sajnálom, Irys. - megdermedek a mozdulatban, a gyomrom bukfencet vet ettől a két szótól. - Lehet, hogy egy kegyetlen, parancsra teljesítő nőként ismertél meg, de hidd el, koránt sem vagyok annyira kemény, mint amennyire mutatom.

Szomorú leszek, ahogy hallgatom őt és nem tudok jobbat, mint hogy vele szembe a saját ágyamra leüljek és végig hallgassam.

- Amikor kiugrottál az ablakon, és vízbe estél, az ütközéstől belülről szét szakadtál, szépen fogalmazva. - látom rajta, hogy nehezére esik visszaidézni azt a napot - Amikor rátok találtunk, már halott voltál.

A szívem hatalmas vérmennyiséget pumpál, és megfájdul a mellkasom is a gondolatra, hogy Steve ott fekszik mellettem és tehetetlenül nézi, ahogy meghalok. - Nick vetette fel az ötletet, de Steve tiltakozott. Rajtam volt a választás joga, és én azt éreztem, ha hagylak meghalni... - Natasha felnézett rám és elmosolyodott, de a pillantása szomorú. - Szóval, elvittek Coulsonhoz és a csapatához, akik segítettek rajtad. De el kellett volna mondanom, igen. Hibáztam, tudom, de láttam, mit művelt Coulsonnal, és nem akartam, hogy...

- Köszönöm! - meglepetésként érte, hogy megfogtam a kezét, a torkára forrt a szó is. - Mindent nagyon köszönök neked. - akaratlanul is eszembe jutott, ahogy nyílt, ámde halott szemekkel néz vissza rám a porban fekve egy olyan jövőben, aminek nem kell megtörténnie. - Én is megtettem volna. Hiszen ezt teszik a barátok, nem? - nyelem le a könnyeimet és zavarom el a halott lány arcát a fejemből.

- De. - bólint lassan és hatalmas levegőt vesz. - Pontosan ezt teszik a barátok.

- Akkor most menjünk le, nézzük meg hogy vannak a többiek és útközben magyarázd el, mi az az altatódal.

Kart karba öltve sétáltunk egymás mellett és míg ő elmagyarázta, hogy mit találtak ki Hulk lenyugtatására, addig én csak kapaszkodtam belé és hagytam, hogy elterelje a gondolataimat. A törmelékek java már a kukában landolt, de a lyukak foltozása és az új ablakok még várat magára. Clint és Steve egyszerre figyelt fel ránk ahogy közeledtünk a labor felé, Stark pedig a csendesen pihenő Bruce előtt áll és a vérnyomását méri. Amikor meglát, azonnal félbe hagy mindent, és elém siet.

Elvégez rajtam minden vizsgálatot, de a tesztek is kimutatják, hogy semmi bajom sincs.

Viszont ez nem mondható el a lelkemről.

Amit láttam, a jövő, hogy képes vagyok időt és teret át ugrálni, egyáltalán, hogy élek, mind olyan hihetetlen számomra. Néhány hónapja még csak a szobámban tudtam ezt elvégezni, most pedig egy olyan világból jöttem, egy olyan küldetéssel, ami még meg sem történt! Nehéz ezt felfogni, azt viszont még nehezebb, hogy senkinek sem beszélhetek erről! Csak egy embernek mondhatok el mindent, az pedig egy számomra ismeretlen lány, Kitty Pryde.

- Ő hogy van? - nézek rá Bruce csendesen szuszogó betakart testére, miközben Stark leveszi rólam a mérő műszereket.

- Sokkal, de sokkal nyugodtabban. Viszont hatalmas lesz a bűntudata, mikor magához tér.

- De hiszen, én bőszítettem fel. - aggódok igazán szegény emberért, főleg hogy ilyen feszültség alá helyeztem. - Nem gondoltam át a dolgokat, csak...

- Csak tetted, amit jónak láttál. Tudom. - fejezte be a mondatomat Stark, majd alig észre vehetően maga mögé biccentett a fejével. - Viszont azzal a vénemberrel még ma is tudsz beszélni.

Sosem szerettem igazán, Stark poénjait, de tudom, ő is úgy tiszteli Rogerst, mint mindenki. És igaza van, tőle még ma, most bocsánatot tudok kérni. Főleg a randi témával kapcsolatban.

A fejem lángvörös, ahogy felülök és vissza hajtogatom az ujját a pólómnak. Próbálok nem gondolni arra a pillanatra, mikor mindenki füle halaltára randevút kértem a kapitánytól, most pedig arra koncentrálni, hogy értelmes mondatokban kérjek tőle elnézést és magyarázzam el neki, hogy mennyire féltem abban a pillanatban és hogy nem is gondoltam komolyan. Ami mondjuk hazugság, mert igenis komolynak éreztem a pillanatot, de jobb, ha ez csak az én titkom marad.

Steve épp Natashával beszélget, amikor odalépek eléjük és finoman megköszörülöm a torkom.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok, én csak... - oké, szép volt Irys, máris totál elrontottál mindent. - Nos, én csak szeretnék... talán... elnézést...

- Natasha, nem haragszol, ha magunkra hagynál egy picit? - szól közbe Steve, mire a gyomrom a negyedére zsugorodik az ötlettől, hogy kettesben maradunk. A lány mosolyogva bólint, majd gyanúsan méregetve néz végig és ellép tőlünk, az ébredező Bruce mellé. A z ujjaimat töröm idegességemben, míg Steve csak áll előttem és nem szól egy szót sem.

- Na, jó, nem igazán köntörfalazok sosem, az nem az én pályám, szóval belevágok. Most. Igen. - nem is tudom igazán ezt kinek mondom. - Én csak szerettem volna, ha tudod, hogy anno, a laborban, eléggé kétes volt a dolog és az érzelmeim kissé... hogy is mondjam... eluralkodtak rajtam. Vagyis, pontosabban nem eluralkodtak, mert nem igazán voltak érzelmek... mármint vannak, csak nem úgy, abban az értelemben...

- Irys. - fogja le a kezeimet Steve, jót mulatva, mert időközben a nagy magyarázásban elkezdtem ide-oda kapálózni, és külső szemmel nézve úgy tűnhetett élet halál harcot vívok egy szúnyoggal. Ám abban a pillanatban, ahogy a bőrünk összeért, mintha elektromosság száguldott volna végig a testemen és kényszerített volna, hogy fel nézek Steve csillogó kék szemeibe.

- Én csak gondoltam, zavarna, egy közös találka velem és arra gondoltam, jobb ha tudod, hogy nem muszáj, ha nem akarod, mert... - a hadarásomat mintha valaki váratlanul elnémította volna és csak a tátogásom maradt volna meg. Steve arca lefagyott szavaim hallatán, és csak a tekintete járta végig az arcomat. Másodpercek telnek el, mire a tudat fejbe kólint és én úgy tátom el a számat, mint egy kisgyerek, aki elsőnek lát élőben oroszlánt.

A szabadban. Ketrec nélkül. Aki felé siet dorombolva.

- Baszki! - csukom össze hirtelen a számat és lassan, de biztosan kicsúsztatom a kezeimet az ő megdermedt ujjai közül. Azonnal észreveszem a hiányát, már már ég a kezem az övé után. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Talán csak annyit, hogy kínos! Nagyon nagyon kínos! De hát, arra jutottam, hogy ő nem igazán érez semmit. - Saj... sajnálom, Steve, én...

- Remélem már a randit beszélitek, ugyanis lenen egy kis átalakítás ezzel kapcsolatban. - Lép mellénk váratlanul Natasha és mindketten össze rezzenünk az érkezésétől, olyannyira bele feledkeztünk a csendbe.

- Hogy mi? - rázom meg a fejem és végre kényszeríteni tudom magam, hogy elnézzek a már korántsem csillogó szemektől és a lány zöld szemeiben keressek választ.

- A randi. - pislog rám ártatlan szemekkel és leesik a tantusz nála is. Direkt lépett ide hozzánk! - tudod, amit hétvégén, azaz holnap tartotok. - csak reménykedni tudok, hogy eléggé el vagyok fordulva Steve elől és nem látja mekkora vörös rák lett belőlem egyik pillanatról a másikra. - Arra gondoltam, hogy ha már kiteszitek a lábatokat, fényt deríthetnénk arra, kik és miért követtek téged. És Clint meg én amúgy sem terveztünk holnapra semmi különöset, szóval...

- Holnap? - szól közbe Stark hirtelen. - Valaki holnapot említett? Azt tudtátok, hogy holnap van búcsú? teljesen el is feledkeztünk július negyedikéről. - a hangja, miközben felnevet kissé megjátszott, de szerintem ezt csak a szak avatott fül hallja meg igazán. - Jó! Én benne vagyok!

- Bocs, srácok, de én inkább kihagynám, ha lehetne. - ül fel az ágyon Bruce és dörzsöli meg karikás szemeit. Azonnal ott hagyok mindent és néhány könnyed lépéssel átívelve a távolságot a nyakába vetem magam. Úgy ölelem meg szegényt, hogy a bent tartott levegője is kiszalad a száján és hangosan felszisszen.

- Annyira sajnálom. Nem akartalak felbosszantani, gondolnom kellett volna rád is! Ne haragudj.

- Én nem haragszom Irys. - tol el finoman magától és értetlenül pislog rám. - Nekem kéne bocsánatot kérnem tőled, amiért... nos, tudod. - mutat a nyakamra és bár már nyoma sincs, az emlék kissé élénken él még bennem. - Azt viszont elmesélhetnéd, hogy miként is kerültünk az óceán közepére.

- hát, drága barátom, ez egy igen érdekes történet. - lép mellénk Stark és finoman elterel Bruce elől, hogy a férfit vissza fektesse az ágyra és megmérhesse a vérnyomásást.

Összepréselt ajkakkal állok ott, kissé megkönnyebbülve, mégis szörnyen bután érezve magam.

Natasha az, aki úgy mond kiment ebből a helyzetből.

- Na gyere te kis bugris. Mozgassuk meg magunkat!

Fél órával később, az edző teremben a bokszzsákot kíméletlenül püfölve öntöm ki az érzéseimet Natashának, aki a másik oldalról ellentart a zsáknak.

- Én azt hittem, hogy elhamarkodottan cselekedtem. Arra gondoltam, hogy Steve csak azért egyezik bele a randiba, hogy kimenjek onnan. - Erősen öklözöm a bőrt, érzem, hogy minden ütésnél felsérül a bütyköm is.

- Drágám, egy jó tanács! - válaszol, miközben hangosan felnyög az ütésemtől. - Steve régi módi pasas, aki még híve a romantikának. Láttam rajta, hogy felcsillant a szeme a gondolattól és mikor rákérdeztem...

- Te rákérdeztél? - vétem el az ütést és hatalmas ívben kerüli el az öklöm a zsákot, miközben a testem szépen követi a mozdulatot, le egyenesen a földre. Hanyatt fekve, elképedve nézek fel a kacagó lányra, aki ahelyett, hogy felsegítene, inkább kinevet. - És ezt eddig miért nem mondtad?

- Most nem az a lényeg, hanem az, hogy beiktatnánk egy kis kémkedést is a programba. - könyörül meg rajtam és emel fel könnyedén. - Már régóta nem mutattad meg magad a nyilvánosságnak, itt az ideje, hogy kiderüljön, ki és miért akar eltenni láb alól.

- Nem hangzik valami jó ötletnek. - porolom le magam.

- Csak nyugi. - bokszol bele finoman a vállamba - Mi ott leszünk. És Steve mellett a lehető legnagyobb biztonságban vagy. Bízz bennem!