Tizennegyedik fejezet

SZIASZTOK DRÁGÁIM :)

Végre, kész lettem ezzel a fejezettel is, remélem sokatoknak örömére.
Megelőlegezem, hogy akik nem nézik az Agent of S.H.I.E.L.D. című sorozatot, azoknak az ezután következendő rész/ részek spoilert fog tartalmazni, de ezt, egy óvatos piros csillaggal jelezni fogom nektek majd minden fejezetben! :)
A többieknek pedig jó szórakozást és remélem, nem lövöm le így az elején a poént :)
Sok sok puszi nektek: Amber,


˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘

Ahogy levettem a fülemről a fülhallgatót, meghallottam a legszebb kacagást a világon, amit hiába akart eltakarni a kezével, vagy csak összeszorítva tartani a száját, nem ment neki, ezért másodperceken keresztül élvezhettem a látványt, míg ő bűnbánóan pillantott fel rám.

- Mióta vagy itt? - sziszegem vérvörös fejjel és elaltatom a főzőlapot a serpenyő alatt, majd gyorsan megtörlöm az amúgy is tiszta kezem egy rongyban, más reakció nem jutott eszembe. Teljesen zavart vagyok, és jelen pillanatban, nekilátnék mosogatni, a tiszta edényeket, két kézzel. Azt hiszem, ezt gépnyelven kék halálnak hívják!

- Én... - Rogers sűrűket pislogva próbálkozik erősen, de a mosoly csak nem akar szűnni. - Sajnálom, én csak egy pohár vízért jöttem, nem akartalak megzavarni.

- Istenem, teljesen leégetem magam! - fogom meg a fejem és támaszkodtam meg a főzőlapnál, de a fenekem bánta a dolgot. - Bakker! - sivítottam iszonyat magas hangon, majd a kissé megsütött területet dörzsölve hátráltam meg a főzőlaptól úgy, mintha az életre kelt volna és épp a véremet szomjazná.

- Megégetett? - hallottam, ahogy Rogers mellém siet és végig néz rajtam, de mikor meglátja, hogy pontosan hol is van a fájdalmam központja, elfordul, kissé piros arccal. - Bocsánat!

- Nem... semmi baj.. én olyan de olyan... buta vagyok. - nyögöm nehezen a szavakat és emberelem meg magam, hogy ne káromkodjak egy igen cifrát. Hátra fordulva a szebbik felemet nézve konstatálom, hogy a szövet kissé megkormozódott, de más baja nem esett, akár csak a fenekemnek. - Ez közel volt.

Vérvörös fejjel nyaltam meg a szám szélét és elnevettem magam. Rogers furcsa fejjel fordult vissza felém és nem értette, miért is nevetek egy égési sérülésen. De én csak nevettem, egyre hangosabban, elsőnek visszafogva a nevetőgörcsöt, de a végére már szinte hahotázva.

És bár nem akartam nevetni, de előfordul velem, hogy kínos helyzetekben rám tör a nevetés és nem tudom abbahagyni.

A könnyeim is kicsordultak, és nem csak azért, mert vicces volt a helyzet és én ezt élveztem, hanem mert már Rogers is velem nevetett és ez csak még jobbá tette ezt a pillanatot. A férfi a fejét fogta és úgy támaszkodott meg a pulton, míg én a sebemre fogva, a könnyeimet törölgetve fulladtam ki végleg a percekig tartó nevetés rohamba. Nagyokat sóhajtozva a plafont bámulva próbáltam valami értelmeset kinyögni.

- Csak én lehetek... ennyire balfék. - a hangom kissé torz. - Eszméletlenül az vagyok!

- Dehogyis! - néz fel rám sűrű szempillái takarása alól Rogers és a még mindig ragyogó mosolya neki sem akar eltűnni. - Eszméletlenül szép, maximum. - teszi hozzá és a szemei felcsillannak, ahogy nagy levegőt vesz a mondata végén és megdermed.

A szám, félig tátva, ahogy ki eresztem a levegőmet és érzem, hogy a fejem tizedmásodpercek alatt répaszínűből céklavörössé válik. Aztán minden színben kezd el pompázni, és miközben végre be tudom csukni a számat, a világ forogni, majd megállni és ismét forogni kezd velem.

Rogers arca még mindig virul, de ez már másféle. Kék szemei az enyémet figyelik és látom, ahogy lassan veszi ő is a levegőt, miközben nagyot nyel és kiegyenesedik.

Rettentő sok érzelem fut végig rajta. Bűnbánat, kíváncsiság, majd megint kissé bánatos lesz, de a végén megáll a kíváncsi és a várakozással teli között és nem mozdul.

Nem úgy, mint az én dobogó, sőt bordaszaggató szívem!

- Én... - szólal meg hosszas másodpercek múltán és mintha közelebb lépett volna hozzám.

Nem tudok moccanni, csak őt nézem, míg a levegőt szakaszosan veszem és eresztem ki. Miért nem láttam meg hamarabb? Miért nem láttam eddig azt a fényt, amit most is látok? És miért látom most? Miért most?

A szám csontszáraz, én pedig gondolkodás nélkül nyalom végig az alsó ajkam, mire ő a szemével követi ezt a mozdulatom. Furcsa mód, ettől a nézésétől, elfelejtettem levegőt venni. És attól, hogy ennyire közel van hozzám! Nagyon közel! Csak ki kéne nyújtanom a karom és megérinthetném! Csak egy mozdulat lenne.

- Sajnálom, hogy megzavarom, Miss Roth, de a keresése eredményt mutat. - Jarvis hangja térít észhez, és talán csak másodpercek választottak el a meggondolatlan cselekedetemtől. Még mindig egymást nézzük, de látom, hogy az ő feje is kezd kitisztulni, ahogy én is egyre sűrűbben pislogva veszem el a szemem róla.

A szívem vadul kalapál, akár egy rock koncert dobosának játéka, de megfeszített izmokkal húzom ki magam és a torkomat megköszörülve lépek ki a pult mögül.

Ahogy elhaladok mellette, szinte vágyok rá, hogy ebben meggátoljon és visszatereljen maga elé, de nem teszi én pedig gond nélkül sétálok tovább a labor felé, egy új, ismeretlen félelemmel a gyomromban, ami még keveredik az előző érzésekkel, furcsa elegyet alkotva.

A monitoron a kopasz férfi arcképe van, alatta pedig egy név és egy cím, valamint egy dokumentum, miszerint ez az alak négy nappal ez előtt meghalt.

Az ujjaim gyorsan mozognak, és sorra nyitom meg a halotti aktákat mindhárom személyről, amikhez nem voltak restek csatolni egy-egy fényképet is.

Aztán, az utolsó mappában rátalálok végre a kérdéseim válaszára.

A kopasz férfi, négy nappal ez előtt halt meg, a torony közelében.

A másik, kigyúrt férfi a New York-i csata áldozatává lett, míg harmadik fél, a nő, akkor halt meg, amikor a nagyapámat megölték, pontosabban, a dokumentum szerint balesetet szenvedett.

- Ezt nem értem. - torpanok meg kissé remegő kezekkel és érzem, hogy a feszültség egyre csak nő bennem. - Erre... erre a sok halál esetre, nincs magyarázat! Ki ölte meg őket, ha ők engem akartak megölni?

- Lehet tévedsz. - szólal meg halkan Rogers mögöttem és felé se kel fordulnom, ő már mellettem állva nézi a monitorokon az adatokat és a fényképeket.

Mindhárom szereplőről van olyan fénykép, aminek a hátterében ott vagyok én. Lesokkol a tudat, hogy ezek az emberek folyamatosan a közelemben voltak a nap minden percében és én észre se vettem őket!

- Mi van akkor, ha ők nem megölni akartak? - néz le rám a férfi én pedig nagyot nyelek a gondolatra és hirtelen minden egyszerű lesz.

Nem miattuk van a halál eset.

Hanem miattuk vagyok még életben!

- Mi történt? - lépett mögém váratlanul Stark, egy pizsamában, kócos hajjal, az ég felé nyújtva karjait, de mikor meglátta a monitorok tartalmát, megdermedt a mozdulatban. - Oh!

- Azt hiszem, ez kevés erre. - fordulok el a géptől és ülő pózban maradva bámulom a lábaimat. - Azt reméltem, hogy végre megtudom, mi is történt. Erre fel, még több kérdést kaptam.

- Sajnálom, Irys, őszintén. - sóhajt a mondat végén nagyot Stark.

- Már megszoktam. - álltam föl hirtelen és bár sziszegve, de tűrtem a fájdalmat. - Reggeli a konyhában. - Azzal fogtam magam és rá se nézve a két férfira, elmentem és meg sem álltam a szobámig, ami már üres volt. Ez kellett most nekem. Egyedül akarok lenni, egyedül, összekuporodva az ágyon és sírva.

A takarót a fejemre húzva zártam el magamtól a külvilágot és nem akadályoztam a könnyeimet az útjukban a párnám felé. Jól esett kiadni magamból a sok fájdalmat és már napját se tudom, mikor sírtam a szüleim és a nagyapám elveszítése miatt.

Hiányoznak, piszkosul, ők voltak a családom, mára viszont nem maradt már senkim! Egyedül vagyok!

- Hé, kislány. - Natasha lágy hangja szakított meg a sírásban és dermesztett meg, de mikor a takarón keresztül óvatosan ráfogott a vállamra és megszorította azt, újból kitörtem. - Add ki magadból.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el így, ebben a melankolikus állapotban, de sokáig feküdtem, gondolkozva a dolgokon, mígnem eljutottam addig a kérdésig, amire már tényleg muszáj megkapnom a választ.

- Natasha. - takartam ki magam és néztem fel a lány zöld szemébe. Aggódónak tűnt, ahogy végig nézett rajtam, de könnyűszerrel vette fel a közömbös álarcot. - Mi történt, miután kiugrottam az ablakon?

A lány elsőnek hosszasan a szemembe nézett, rezzenéstelen arccal, de mikor látta a határozottságomat, elvette rólam a tekintetét.

- Honnan veszed, hogy történt valami? - húzódott hátra tőlem és nem nézve rám, felállt az ágy széléről. - Elvesztetted az eszméletedet, mi pedig bevittünk téged és Steve -et a kórházba. Ennyi!

- Nem. - ráztam a fejem dacosan és letörölve a félig megszáradt könnyeimet ültem fel. - Tudom, hogy valami más is történt! Megint felrobbantam? Vagy most rosszabb dolog történt?

- Dehogy is! Honnan veszed? - teszi csípőre a kezeit a lány és néz velem farkasszemet.

- Onnan, hogy te vagy Natasha Romanoff. És az a Natasha Romanoff, akit megismertem egy határozott, erős nő. Nem pedig egy anyáskodó bébicsősz, már bocsánat.

- Nem anyáskodok feletted! - támadott vissza szinte azonnal, kissé sértett állapotban. - Mert megkedveltelek, már gyanús lettem, vagy mi?

Hosszasan állta a tekintetem, de a végén fújtatva kisétált a szobából és eléggé hangosan csukta be maga után az ajtót, magamra hagyva a gondolattal a fejemben.

- Ezt már nem hagyom annyiban! - vettem elő a telefonomat a párnám alól és újraindítva a rendszert, folyamat közben, nyomtam meg egyszerre a három gombot, hoztam be a telefon BIOS rendszerét. Innentől már iszonyat egyszerű a feladat, mert mindössze be kell ütnöm annak a programnak a kódját, ami ott van Stark gépén is és a program kikeres rólam MINDENT!

A telefon folyamatosan villogott a kezemben, egymás után felfedve a mappáimat, és sajnos, ezeket már átnéztem egyszer. Semmi újat nem tudott mutatni nekem, hiába is erőltettem újra és újra.

Dühömben az ágyhoz vágtam a telefont, az pedig belelapult a párnámba és ott maradt, ám a kijelző kifehéredett és egy másfajta, friss applikáció jelent meg rajta. A nevemmel szerepelt!

Óvatosan közelítettem meg a készüléket, mintha az bármelyik pillanatban fel tudna robbanni, de mikor kézbe vettem, nem történt semmi. Csak egy mappa ikonját láttam és alatta a JELSZÓ címet.

Viszont jelszó beírásának a helye lemaradt.

Rákoppintottam, és egy pillanatra megláttam a szkenner mozdulatát az ujjam alatt.

Ujjlenyomat olvasó!

A hüvelykujjammal próbálkoztam elsőnek és a szkenner végig futott, majd egy halk csippanás és a mappa kinyílt.

Az első pillanatban, csak a betűket tudtam kivenni, de a jelentésük és hogy a betűk, értelmes mondatokat alkotnak, félúton elvesztek. Aztán már nem csak néztem a betűket, de összeolvastam azokat és a telefon ismét a párnán landolt, kijelzővel felém, megmutatva folytonosan a mappa tartalmát.

Egy halotti jelentés volt, fényképekkel és doktori hangfelvétellel mellékelve!