Sziasztok Bosszúállók!
Jó újra látni titeket :)
Sajnos az élet korántsem kegyes és igazságos, de azt hiszem erről pontosan eleget beszéltem már nektek. Ami most még nehezíti a mindennapjaimat, hogy a tüdőm kezdi feladni a küdzelmet aés ez fáj, nagyon fáj, de majd lassan meggyógyulok, remélem :)
Azt nem ígérem, hogy időben hozom a következő részt, mert sajnos nem igazán tudom betartani ezt a fogadalmam sosem.
Talán majd egyszer :)
Attól még remélem vártátok a részt és örömmel olvassátok majd.
Jó szórakozást kívánok hozzá, és amint tudom, hozom a következő részt.
Pusz, Amber
A legsúlyosabb trauma az emberi életben az az árulás.
Mikor egy ember úgy árul el valakit, ahogyan csak ember képes rá, és egyszerűen rádöbbenünk, hogy azok a dolgok, amikért úgy érezzük, érdemes élni, azok a dolgok ölnek meg minket.
Mikor rájössz, hogy akiket a legjobban szeretünk, azok tudnak a legjobban megbántani.
És innentől kezdve az életben sokszor kell rájönnünk arra, hogy minden teljesen más, mint ahogy azt elképzeltük, mert nem tehetsz mást, mint egyszerűen rá ébredni, ezt mégsem mi irányítjuk egészen.
Millió és egy kérdés választ kapott és keletkezett a helyére másik ezer újabb.
De már tökéletesen körvonalazódik előttem, mit lehet tenni.
Csak egyetlen esélyem van előre menni és felemelt fejjel haladni.
Ha lezárom azt, ami mögöttem van.
Ehhez viszont kénytelen vagyok egy két lépést hátrálni.
Azok az akták és feljegyzések rólam, a családomról egyszerűen szörnyűek. Tudtam, hogy anno nagyapa talált valamit de sosem tudtam meg mit is, erre elég felnéznem Tony mindentudó Stark átkozott gépébe és hoppá! Kibújt a szög a zsákból!
Tony mindvégig tudatában volt annak, hogy amit velem tesz az egyszer az ő hasznára lesz.
Ha akarta volna elrejthette volna az ampullát Logan vérével, de nem tette, mert tudta, hogy előbb utóbb rátalálok.
Buta voltam, hogy bíztam benne!
- Irys! Irys, hallasz engem? - Maria Hill határozott hangja csendült fel és én most döbbentem rá, hogy a földön kuporgok az asztal alatt, megszáradt vér és könnyek között vergődve. - Irys merre vagy?
- Máris! - kiáltom el magam de fogalmam sincs róla, hogy vajon hall e engem. Sietve megtörlöm az arcom és a kezeimet, majd egy talált ronggyal a nyakamban kúszok el és teszek úgy, minta most érkeznék be a laborba, majd lassan ülök a számítógép elé. Maria arca formális, túl komor, de a mögötte lévő nyitott mappák még mindig jobban lefoglalnak. - Itt vagyok! Mi történt?
- Baj van. Nem kicsi. - a hangja visszafogott és lehangoló, és nekem a gyomrom a torkomba ugrik azonnal. - Kapcsold be a tévét.
Sietve megkeresem a távirányítót és a plazma felé célozva nyomok rá a bekapcsoló gombra, de rá kell jönnöm, hogy Ultron ügyködése ezt is tönkre vágta. Kénytelen vagyok Mariat letenni tálcára és neten rákeresni a tévéadásra.
Ám ahogy bekapcsolódok a hírportálra, azonnal felugrik vagy száz cikk, és mind ugyanarról szól.
... A felvételek is bizonyítják, hogy bár a Bosszúállók csapatába tartozó Bruce Banner egy igen kedves és okos doktor, a benne rejlő Hulk, viszont egy igaz fenevad, amit még a csapat se képes uralni. Felvetül azonban a kérdés, hogy az incidens ideje alatt miért csak Vasember küzdött ellene? Hol voltak a többiek, hogy megállítsák? Talán az egész egy bizonyos terv szerint alakult csupán?
Nem tudtam tovább hallgatni az agyonplasztikázott szőke riporter szavait és kikapcsoltam az adás hangját, csak a felvételekre koncentráltam.
Tony bevetette a B tervét, Veronicát, és bár sikerült megállítani Brucet, de attól még egy várost félig romba döntöttek. Kiáltozó és rettegő emberekből persze nincs hiány a felvételeken, ahogyan omladozó épületekből se. A média totálisan ellenük fordította a történteket.
Csak ülök a monitor előtt és nézem a képeket, alig tudom felfogni a látottakat.
- A média cafatokra szedi őket.
- De mégis mi történt?
- Nem sokat tudok csak annyit, hogy az ikrek ott voltak Ultron oldalán. - ahogy kiejtette az ikrek szót akaratlanul is eszembe jutott, hogy velem is miként bántak el anno. - El kell bújniuk néhány napra - szólal meg halkan Maria, kigondolva a kérdésemet.
- Hova? - kérdezek rá lüktető halántéktól szenvedve.
- A védett házba. - válaszol a nő, majd nagyot sóhajt és jó pár másodpercnyi gondolkozás után szólal meg újra. - Nem lenne szabad elárulnom hol van.
- Tudom - csukom le a szemem és fogom vissza magam a sírás határán. - És nem kérlek rá, hogy mond el. - keserű epe marja a torkom és még mindig csukva kell tartanom a szemem, hogy meg tudjam tartani az akaratomat. - Csak annyit mondj meg... mond, hogy jól van... Jól vannak.
- Nagyot kaptak. - válaszol Maria lesújtó hanggal és erre már kénytelen vagyok ránézni. - az a lány eljátszott a fejükkel.
A gyűlölet szikrája azonnal lángra lobbant bennem és bár nem ismertem, nem is akartam őt soha megismerni.
Ismét hosszú másodpercek telnek némán, míg a fejemben kattognak a fogaskerekek.
Mi fog történni, ha odamegyek?
Mit láthatott?
- Elküldöm a koordinátákat. - sóhajt nagyot Maria - ha akarsz, elmész, ha nem... hát nem.
Nem válaszoltam csak mélyen a szám szélébe haraptam, hogy képes legyek tisztán gondolkozni. Maria pedig csak bólintott a dologra, majd bontotta a kapcsolatot.
Annyi mindent tehetek.
Utána eredhetek annak a... Maximow lánynak és...
Vagy magának Ultronnak... akár.
Vagy bármi!
Mégsem vagyok képes moccanni. Fáj a fejem, a szívem a lelkem. Egy nagy fájdalom vagyok csak, ami egy dologra vágy. Nyugalomra! Arra, amit szerintem igenis megérdemelnék már!
- Miss Roth. - a gépies hang kizökkent sikeresen a melankóliából és újra a valóságban vagyok, nem pedig az elképzelt, csendes házamban, ahol épp főzök egy finom vacsorát a munkából fáradtan hazaérkező Stevenek. - Kapott egy új e-mailt Hill ügynöktől.
- Nyisd meg kérlek. - suttogom a hajamat markolva idegesen. Fél másodperc és máris a képernyőn vannak a koordináták. - Rá tudsz keresni a térképen?
- Máris, kisasszony. - válaszol a gép, majd pár másodpercnyi keresés után felvillan előttem a térkép.
- Társíts hozzá egy műholdképet a helyről, légy szíves. - állok fel reszkető lábbal és nyelem vissza az újra és újra feltörő hányingerem.
A fényképen egy meseszép, csendes táj van, zöldellő fákkal és egy kis patakkal körbe ölelve, aminek úgy tűnik, mintha lenne valami a közepén, de a műholdképen nem lehet kivenni. Valószínűleg direkt homályosították el a részt, hogy senki se fedezze fel a helyet.
A szívem hevesen kalapál, ahogy ott hagyom a labort és elsietek a szobámba.
A véres ruhámtól megszabadulva egy gyors arcmosást és három napnyi ruha pakolást követően, a válltáskámmal az oldalamon sietek vissza a laborba és izgatottan ráfogok a táska szíjra.
- Most elmegyek. Biztosítsd a helyet, és csak és kizárólak Stark felé nyisd a kapcsolatot.
- És miről fogom tudni, hogy ő akar belépni a rendszerbe? - kérdezi a gép.
- Egy kódról. - válaszolok és eszembe jut nagyapa régi meséje egy régi Skandináv mitológiáról - Skuld.
- Értettem - válaszol az intelligencia, majd hallom, ahogy megindulnak az épségben maradt redőnyök hangja.
A torony lassan sötétségbe borul, a zárak sorra kattannak és a riasztórendszer is egyik helyiségről a másikra aktiválódik.
Hosszasan nézem a műholdképet és próbálok minden mozzanatát megfigyelni.
Koncentrálnom kell, mert tudom, hogy ha elvétem, rosszabbul is járhatok, mintsem egy idegen helyre tévednék, teszem fel, az Antarktisz közepére.
Csak arra tudok gondolni, hogy ez a hely védve van és itt nyugalom vár és béke.
Aztán lehunyom a szemem és elképzelem a helyet.
Elképzelem, hogy belerepülök a műholdkép kellős közepébe és pontosan oda jutok, ahol lennem kell...
Hangos reccsenésre nyílnak fel a szemeim és meg is lepődök, hogy ez nem fájt. Aztán újabb reccs, és erre már felsikoltok, mert ez már igenis fájt, de érdekes mód, csak egy pillanatra.
A kép homályos, de annyit ki tudok venni, hogy egy nagy fa tetejéről zuhanok alá és az első reccsenés egy letört faág volt, ahogy rázuhantam, míg a második a jobb karom.
Aztán a fa eltűnik alólam és kemény földnek ütközök fejjel előre, látva magam előtt a terepet és azt a sok kis ágat, amikre pofával telibe zuhantam.
Nagyot nyekkenek, de a testem még nem igazán képes arra, hogy a fájdalmat közvetítse a fejemnek. Még minden olyan puha és lebegős nekem, mintha még most is zuhannék, pedig tudom, hogy már nem.
A fájdalom viszont egyik pillanatról a másikra, nem csak bekúszik a bőröm alá de meg is zabál útközben én pedig a mohába fúrva az arcom sikítok megállás nélkül.
A zsibbadás a fejemben elviselhetetlen, de a törött jobb karom lüktetéséből ítélve felét se érzem az agyam bomlásából. A sikolyom lassacskán elhal és csak a sírásom marad meg, ami a fejemben még mindig nagyon hangos. Hosszú percek telnek el így, magatehetetlenül feküdve a földön.
Érzem, ahogy a vér szökik a kezemből, de csak félve merem oldalra fordítani a fejem, hogy meg is nézzem.
- Bassza meg! - sziszegem és a látványtól teljesen megszédülök. A sing csontomnak annyi, szépen kikandikálva mutatja magát, miközben kisebb vértócsa gyűlik össze az alkarom alatt. - Bassza meg! - ismétlem már hangosabban, amikor megérzem az égő fájdalmat és látom, hogy a kezem az akaratomon kívül mozdul meg és egyenesedik ki abból a furcsa pózból, amiben eddig volt. - A picsába is ez fáj! - szorítom ökölbe a bal kezem és markolok rá egy fűcsomóra, de nem sokat segít a dolgokon.
- Ki az? - ismeretlen női hang üti meg a fülem, sajnos elég közelről - Ki van ott?
Még időm se volt válaszolni a kérdésre, épp csak a hang irányába fordultam, amikor szembe találkoztam egy sörétes csövével. - Ki vagy te? Hogy találtál ide? Ki küldött? - egy harmincas éveiben járó nő állt a puska másik oldalán és eléggé határozottnak tűnt ahhoz, hogy bármikor képes legyen meghúzni a ravaszt. Főleg a gömbölyödő pocakja miatt is. - Válaszolj! Ki vagy te?
- A nevem Irys Roth. - nyögöm fájdalmasan és érzem hogy a csontjaim kezdenek igazodni, de valahogyan nem akar gyorsan haladni a dolog. - Mutáns vagyok.
Most elsőnek hívtam magam így, és egy kicsit furcsán is hangzott a számból ez a szó, a nő is meghőkölt, mikor elárultam mivoltom, de a puska csak nem akart eltűnni előlem.
- Honnét tudsz erről a helyről? - kérdezi türelmetlenül felém bökve.
- Maria Hill adta meg a koordinátákat. - válaszolom, majd óvatosan rápillantok a törött kezemre és majd' összehányom magam a látványtól. - Jesszusom...
- Hogy kerültél ide? - valamiért a nő hangja kissé barátságosabban szól már, de a sörétest nem teszi lentebb. Látom rajta hogy folyton a sebemre sandít és kezdő undorát igyekszik elnyomni.
- Hogy is mondjam... a képességem a térhajlítás és... basszus kérem. Ígérem mindent elmagyarázok csak... csak segítsen ezt rendbe tenni. - bökök fejjel a karomra és érzem, ahogy kifut a vér az arcomból.
- Honnan tudtad, hogy hova kel jönnöd? Ezt a helyet csak Fury ismeri.
- Tudom de volt egy kis affér Furyval, mert állítólag meghalt és egy időre Maria vette át a helyét. - nyögök fel, ahogy próbálkozok a trédre mászással - és mivel elég közel kerültem a Bosszúállókhoz ismerek pár dolgot.
- Ismered Clintet? - tesz fel egy váratlan kérdést mire abbahagyok mindennemű próbálkozást a lábra állással és térdeimre ülve nézek fel rá, míg ő leereszti a puskát végre.
- Még szép! - nevetek halkan. - Ő a legjobb célzó a világon. - a kezem csaknem akar rendbe jönni és mikor a hányinger engedi, alaposabban is megvizsgálom. - Sosem téveszt célt. - a csontjaim keresztben el vannak csúszva egymáson. Ezért nem akarnak összeforrni! - Huh, te jó ég...
- Azt hiszem, jobban tenné, ha sínbe tenné a karját, miss Roth. - Ismerős hang üti meg a fülem és ahogy felnézek már Furyval találom szembe magam, aki félig mosolyog félig pedig elszörnyedve néz a kiálló csontokra. - igen, mindenképp helyre kellene igazítani.
- Maga mit keres itt? - nyújtom felé a kezem ő pedig szó nélkül elfogadja és felsegít a földről. - És mi ez a ruha? - nézek végig rajta - Farmer és pulcsi?
- A bostoni incidens óta én halott vagyok, és hát... egy halottnak mindegy milyen ruhát visel. - válaszolja, miközben le veszi az említett pulóvert és a kezem köré tekeri óvatosan. - Menjünk be, a többiek is lassan megérkeznek.
Ahogy kiléptem a fák sűrűjéből megláttam a kisatírozott részét a helynek.
Egy szép, nagy tisztás, a nap beragyogja a frissen nyírt füvet, és a faházat, ami gondolom, maga a védett ház lenne. Mellette egy pajta, és egy kis udvar az állatoknak, míg mögötte egy kis kert kialakítva pihen. A ház előtt pedig egy hintán egy kislány csücsül, a bátyja pedig löki őt, amennyire csak tudja.
- Üdv nálunk! - szól hátra hozzám a nő már sokkal kedvesebben. - Ez lenne a védett hely. Nem tud róla senki, hála az igazgatónak.
- Mégis mit jelent ez? - nézek rá kérdőn Furyra, ahogy bekísér a ház ajtaján, de már el is késett a válasszal, mert megláttam egy fényképet a feje vonalában a falon, ahol is a házigazda nő Clinttel és a két gyerekkel karöltve állnak. - És még egy Ó te jó ég!
- Lora vagyok. - áll velem szembe kedvesen mosolyogva a kiakadásomon a nő. - Clint a férjem.
Csak pislogok a dolgokon és kapkodom a fejem Fury és Lora között, míg ők ketten egyszerűen összenevetnek, mintha valami belső poénjuk lenne.
Talán a túl sok információtól vagy csak a sebesülésemtől, de a lábaim megrezzentek és ha Fury nem kap el, összeesek.
Kábán visznek ketten végig egy tágas konyhán és be a nappaliba ahol egy régimódi képcsöves tévé és egy nagy kanapé hever. A kanapéra letéve a karom felsajdul és észhez térít valamelyest.
- Lora, mondja. Mennyire bírja a durva dolgokat? - nézek fel az aggódó nő arcára, miközben letekerem a kezemről a pulcsit.
- Láttam már pár dolgot. - nem valami meggyőző a hangja és valamiért ez mosolyt csal az arcomra.
- Akkor szeretném, ha kimenne a gyerekekhez, amíg ezt helyre teszem. - fújom ki hosszasan a levegőt a mondat után és Furyra nézek - És ha lehetne, ne nagyon említse meg ezt senkinek - szorítom össze a számat résnyire.
- azt hiszem ezzel elkésett miss. - néz ki az ablakon Fury és követve a pillantását meglátom a Queenjet et megérkezni a tisztásra, lassan ereszkedve le a szép pázsitra, kissé megtépázva azt.
- Ó bassza meg! - meredek ki a gépre és érzem, hogy a tervemnek lőttek. - Na, jó ez most fájni fog! - ezt mindinkább magamnak mondtam, mint nekik, de nem gondoltam végig a dolgokat, csak ösztönösen cselekedtem. A kezemmel rámarkoltam a kanapé fejtámlájára és erősen megszorítva magam felé húztam a mozdíthatatlan tárgyat, elérve azt, hogy a csontom vissza pattanjon a rendeltetési helyére.
A szám cafatosra lett harapva, ahogy a sikolyomat fogtam vissza, a fejem lezsibbadt a hirtelen támadt érzéstől a jobb karomban, amit bárhogy akartam se tudtam körül írni, de a csontom összeforrt, és a körülötte lévő seb is lassan de biztosan egybe olvadt, mintha nem történt volna semmi sem.
Lora szája tátva maradt a látványtól, míg Fury jót mosolygott ezen.
- Azt hiszem én visszavonulok. - Állt fel mellőlem és csendes léptekkel a hátsó ajtón távozott, pontosan akkor, amikor a bejárati ajtó nyílt.
Reméltem, hogy felkészültem a találkozásra, és már el is döntöttem, hogy milyen frappáns szöveggel állok eléjük, de az utolsó pillanatban berezeltem és csak arra tudtam gondolni hogy jobb nekem máshol.
Mire pislogtam egyet, már a Queenjetben találtam magam a pilótaülésben, mintha épp csak most huppantam volna le rá.
A szívem zakatol, a kezem izzad és remeg.
Megfutamodtam volna?
Elmenekültem? Tényleg ezt tettem meg?
De mégis mi félni valóm van?
Talán majd leteremtenek, amiért idejöttem, mert valaki követhetett?
Vagy csak nem lettem volna képes szembenézni Starkkal?
Magam sem tudom igazán, mitől félek jobban.
Attól, hogy kiderül, miféle teremtmény vagyok, vagy az, hogy Stark minderről végig tudott és hazudott.
- Irys, te vagy az? - Steve hangja a tortára tette fel az utolsó díszt én pedig kénytelen voltam szembe fordulni vele és az igazsággal, ami vár rám. Egy hatalmas nagy karddal a kezében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése